Király Attila : Ember és vihar az úton

(nyáréji vihar Neszmély-Süttő között, a 10-es úton)

Mintha életfa ága törne darabokra,
úgy reccsen rám a mindenható ég,
majd távolodva gurul el a hangja.
Villámok varrnak fénytetoválást,
világosságot evő sötétség lovagokra.

 

Bugyborékolva nyújtózik az úttest,
kerekek által barázdált arcán
esőcsepp könnyek folynak patakokban,
csilingelésig rázzák a fákat üvöltő szelek,
s alattuk tétova gyökerek görcsös
maradásukat keresik szüntelen.


Autóm reflektora szinte
semmibe révedő tekintettel
fúrja magát a távolt elálló
párák fehéren gomolygó,
imbolygó szellemtánca közé,

 

Csupán egy pillanatra szétugrasztva őket,
korábban jövőket és a frissen érkezőket.
A kerekek sikítva, hörögve
hasítanak keskeny csíkokat
az utat beterítő
vízlepedő hátából.

Mintha azokat összecsomózva
szeretnének menekülni
az út szélén rájuk leselkedő halál
feléjük nyújtózó karmából,
Remélve aprócska jelet
a biztos hazatérés ki tudja
éppen merre ténfergő gondolatától.

Az álmosság rabul ejti az elmébe
lapozó további gondolatokat,
A pihenés menedékházába terelve
útra rádőlő, szél csavarta indulatokat.
A villámok ereje végül gyengülni látszik,
ember és természet egymással csak játszik.

 

2012. 06. 09-2012. 06. 16.

————————————————

Attila, sokkal kevesebb manír… kép a képre halmozódás… – annyi, amennyit a vers elbír! – újra, és újra magyarázkodás…

( mert ez a sok körmondat nem viszi a gondolatot, hanem leülteti… azt se ide, se oda…)

Több líra, harmónia, dallam…

Mert most ez a versed úgy szól vissza… mint egy Jegyzőkönyv… és ami jó, ami szól..az is elhallgat….

Naplóba javaslom…

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: Király Attila
Szerző Király Attila 83 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.