Hallgass meg kérlek,
elmondom, mivé lett az élet…
Lidérces fények pásztázták szobám,
árnyként tágult a bogas félhomály.
Képek remegtek a falon, nem volt oltalom.
Lángoló léted méhéből tépett ki az élet,
gyolcs helyett pokróc lett ruhád,
hajnalok zokogtak bús szimfóniát…
Hallgass meg kérlek!
Krisztuskereszt a falon, szeméből könny pereg,
csordul a szuvas fára, a szoba falára,
fájdalom remeg a pókháló felett.
Nem takarítottam, régóta nincs erőm,
nincs ma már rend, se kívül se belül.
A pillanat rám fagyott,
mily’ nagy a fájdalom hatalma…
Hallgass meg kérlek!
Amit rontottam, azt elrontottam végleg.
A holdat leloptam neked az égről,
napfényt is elcsaltam hozzád a rétről…
A szeretet, mi bennem élt neked adtam.
Koldusként itt maradtam,
már Istennel is perben állok.
Szeretetért nyüszítek,
de már nem kiálltok…
Sírszélén gondokba tekerten ülök,
várok… várok…
a végítélethez egyenes derékkal oda állok,
majd akkor ott…
Megbocsátok.
Legutóbbi módosítás: 2014.05.27. @ 15:43 :: Nagy L Éva
