Sonkoly Éva : Az álmok színe

“Az álmok mindig előttünk szaladnak. Hogy utolérjük őket, ám megéljük a pillanatot is, ez az igazi művészet.”

— Anas Nin —

A férfi borostás állát tenyerébe támasztva ül a dombtetőn egy széles lombú fa alatt. Előre figyel a falu felé. Lélekben pedig messze a múltban kutat.

Hogy is volt?

 

Annak a régi esztendőnek az őszén különös, szinte varázslatos arany fénnyel sütött át a napsugár a vénülő, széles törzsű fák levelein. Fényeket, árnyakat rajzolt az út menti pocsolyákra. A fák mellett kolompolva haladt a tehéncsorda a falu felé. Időbe telt, amíg lassú léptekkel beértek a legelőről.

Gergő, a kis tehénpásztor kísérte őket. A fiú nyolc év körüli lehetett, nem nőtt túl magasra. Kezében vesszőt suhogtatva, mezítláb lépegetett. Nadrágja kopott, itt-ott szakadt, rég kinőtte már, de jó az egy tehénpásztornak. Édesapja kalapját hordta a nap, a szél ellen, lepergett róla az eső is. Néha megigazította, mert előre csúszott, mint most. Nézte a falu tornyát, lent a völgyben. Fény érte, a napsugár táncolt felette.

Elbűvölte a látvány. Leguggolt. A pocsolya melletti nedves földre rajzolt ujjával, mindent, amit látott. Figyelmesen nézte. Valami nem jó. Nem arányos. A torony nem ilyen széles. Pálcáját felemelte, kinyújtott karjával maga elé tartotta, méretett vett.

— Ekkora! — nézte és újra rajzolta. Árnyék vetődött a rajzra.

— Ezt kitől tanultad? — állt meg mögötte a falusi tanító.

— Mit?

— Méretet, arányokat…

— Nem tudom, miről beszél tanító úr… — nézett őszintén Gergő.

Szeretett volna már hazamenni. Éhes volt. Látta maga előtt a kis házat, asztalon a kenyér, vékony szelet szalonnával. A tehenek… mennyi tej! Szívesen ivott volna… de majd otthon… ha jut. A tej pénzt ér a piacon. Dühösen rúgott bele egy összetapadt fűcsomóba. Nem érzett fájdalmat. A lábán tavasz óta nem volt cipő, megvastagodott rajta a bőr. Egész éjszaka esett az eső, kerülgetnie kellett a tócsákat.

A tanító úr a patak felé indult, megállt a hídon, visszafordult. Nézte Gergőt. Sokáig nézte.  Ahogy haladt előre, nőtt az árnyéka. A tanító úr már csak azt látta. Remélte, egyszer megnő a fiú is, kiléphet az árnyékából, a szegénységből. A patak vizére fordította tekintetét. Aranyszínű levelek sodródtak a hullámokon. Messze utaznak… eláznak, lassan süllyednek. Szeme még egyszer megkereste Gergőt, már lent lépegetett a völgyben az első ház előtt. A tehenek hazataláltak a nyitott kapukat látva.

Gergő fáradtan, maszatosan aludt el minden este. Színes álmai voltak, és minden éjjel ugyanaz: Elegáns ruhában, felnőttként indult napsugaras őszi sétájára, szerette ezt a tájat. Lassan maga mögött tudta a falu házait. Keskeny ösvényen sétált a patak felé. Megállt a hídon, visszanézett. Úgy gondolt a falura, mintha sajátja lenne.

Kis várakozás után már meglátta őt, óvatosan lépkedett felé, lassan, jó érzésektől eltelve mosolygott… Még pár lépés és ideér. Nézte a haját, mosolygós arcát, s akkor hirtelen, mintha a szél erősen ráfújt volna, leroskadt a földre. Akár az őszi levelek. Gergő odarohant. Óvatosan felemelte, nevén szólította, de a lány nem mozdult. Gergő meleget érzett a karján. Vér! Nem értette. Csak nézett. Nézte a lányt, majd a híd deszkáira tekintett. Meglátta a kést… Ott hevert véresen.

Lassan eszmélt nehéz, mély álmából. Teste csurom vizes volt, reszketett. Nagyon valóságosak tűnt minden. Hajnalodott. Hideg vizet kívánt… A vályúnál  megmosdott. Megszólalt a kolomp, indulni kellett. Még pár mozdulat. Kezében a szelet kenyér, gondosan összekötve, rátűzte a botjára és ment előre.

 

Rossz álmok kísérték az életét, vissza-visszatértek, de ez az egyetlen olyan valóságosnak tűnt, hogy visszahozta ide emlékezni. Csendben ült, nézte a tájat, úgy érezte néha összemossa képzelete a valóságot és az álmokat.

Válltáskájából elővett egy vázlatfüzetet, s rajzolni kezdett. Gyors mozdulatokkal felvázolta a múltat.

Majd otthon kiszínezi emlék-festékkel.

Képzeletében már ecsettel dolgozott.

 
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"