Ismét rám tört a késztetés, hogy falnak csapjam mára már eléggé öregnek számító laptopomat.
Ne félj, kedves idegen, sosem tenném. Valahogy kezdek belefáradni abba, hogy már megint én vagyok a félévente újravetített olcsó tragikomédia főhőse. A darab három felvonásból áll, és mint a legtöbb mű, egy gyönyörű in medias res kezdéssel indít.
Az egyetemista — tehát jómagam — lassan belefúrja arcát laptopja képernyőjébe, miközben őrültként csapkodja az F5 (frissítés) gombot. Igen, igen, a hallgató is tudja, hogy a veteránok mire figyelmeztették: Sose frissítsd a Neptunt! De már minden mást kipróbált.
A kérése egyáltalán nem nagy dolog: hadd valósítsa meg legalább egy vizsgatervét, ha már három megoldást is kieszelt arra nézvést, hogy idegösszeroppanás nélkül megússza a félévet. De nem. A Neptun és az innentől kezdve igen sokat emlegetett kedves édesanyja elintézi, hogy a szerver túl legyen terhelve, és kedves egyetemistánk haját tépve várja, hogy mikor léphet vissza a rendszerbe.
Mikor én ilyen helyzetben találom magamat, mindig megkérdezem: Már megbocsásson, Fortuna kisasszony, de magácskának nem az én oldalamon kellene állnia? Ha szorgalmi időszakban lebegteti előttem a mézesmadzagot, miszerint mindent egy nap alatt meg tudok tanulni, és nyugodtan bulizhatok, a vizsgaidőszak alatt viszont olyan stressznek vet alá, hogy vagy az álmatlanságtól, vagy a félelemtől reszketek, miközben a vizsgaterembe lépek, akkor legalább a tantárgyfelvételt hagyja meg nekem békességben! Nem lehet? Akkor marad az alváshiány és a folyamatos szitkozódás; talán majd jövőre másképp lesz.
A második felvonás eseménytelensége erősen függ az egyéntől, itt ugyanis a tanulásról van szó. Van, aki hajnal kettőkor felébreszti párját, hogy átismételjék az utolsó két fejezetet az anyagból, majd a hátát ajánlja jutalmul, meg persze a horkolását. Tisztelet a kivételnek. Mások energiaitalokat és kávét tömnek magukba, sőt némelyek mohával doppingolnak, valamint egy másik — szintén erős koffein-túladagolásban szenvedő — sorstársukkal szenvedik végig a vizsga előtti utolsó napokat. Itt szerencsénkre, vagy netán pechünkre, Fortuna kisasszonynak már nincs befolyásoló ereje, de elég kompenzációt kap majd a záró felvonásban.
Higgy nekem, kedves idegen!
Itt a vége, kedves Fortunám. Eljött a pillanat, most ragyoghatsz! Most letaszíthatod a győzteseket megérdemelt trónjukról, és koronázhatod meg helyettük a szerencséseket.
Mindezt pedig azért teheted, mert nem számít, hogyan vette fel a vizsgát a hallgató, ahogy az is lényegtelen, mennyit tanult. Mert a döntő kérdés: Tudja-e a tételét?
Ezért imáimban már nem kérek jobb Neptunt, nem kérek normális idegállapotot, csak azt, hogy tudjam a tételt. Hiszen a Neptun így is-úgy is le fog dobni, a tanulás alatt felhalmozott feszültséget meg gond nélkül elihatom a barátaimmal, egy — de reméljük, több — sikeres vizsga után.
Így hát, kedves Fortuna kisasszony, magam és sorstársaim nevében kérlek, had húzzunk jó tételeket, amikor reszketve, vagy magabiztosságot tettetve a vizsgabiztoshoz lépünk. Ugyanis nincs jobb érzés a világon, mint mikor vizsgáinkat letudva megérdemelten pihenhetünk.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Deme Dávid
