Szilágyi Hajni - Lumen : TörésPont

 

 

Hiába próbállak magamba zárni, fáj konok hallgatásod.

Ha dörömbölnél, ha tépnéd a hajam, talán érezném

hogy vagy. De így. Csak a csend beszél a csendhez.

Tanulj meg élni. Hiába. Szívemre öregedtek szavaid,

mert, ami bomlik abba nem lehet kapaszkodni, csak

belehalni.  Mi az igaz, és vajon mi a való, hol a köztes,

és van-e út, fényes átjáró. Van-e tanulható elhajlás,

boldogság, elhagyás, vagy minden csak ostoba

véletlen, egy darabnyi szakadás, felfele zuhanás.

 

Vad voltál, de hozzám soha nem szelídültél, így

lettem vadabb a hajtóknál, vadabb minden bűnnél.

Szomorú hullámokon érkezel. Az éj kiismerhetetlen,

félelmetes. Tengernyi mély. Fekete, hideg. Gyermeki

álmok útvesztője, néma, angyalarcú szobrok temetője.

Torzít a tükör kívül- belül. Bűn, átok, félelem. Fél élet.

Fél szó. Fél álom. Fél szoba. Lélegzem. Lélegezz.

Elvetted. Kizártad a napot. Levegőt! Elmentél.

Kizuhantam szívedből. Üres kéz, sűrű éj. Mély

kútban altató, ringató. Csobban az álom, elmerül.

Csitt. Maradj már, hallgass már.

De nem alszik – nem látod? Vár. Rád. Gyere már.

 

Játsszunk. Mindhalálig. Elfordulsz. Nem

játszol, nem szólsz. Kattog az idő a koszos

falakon. Mállik a vakolat. Takarj be. Mindhalálig.

Hideg városok. Hideg házak. Hideg sínek. Rohan

a vonat idegen tájakon. Mennék utánad. De

elfogytak az utak. Elfogytak a sínek. Lassan

elfogynak a szavak. És mégis megyek, futok.

A semmibe. Magas hegyek. Mély szakadékok.

Nyirkos, sötét árkok. Barlangrajzok a falakon.

Üzentem. Nem olvasol. Nem hallasz. Nem hallak.

Benned a világ. Bennem a zaj. Dől a fal.

Üvöltök. Romok alatt az álmok. Üvölts már te is.        

 

Arcok. Mozdulatlanság. Megkopott fényképek. Fiókba

rejtett levelek. A címzett ismeretlen. Ákom-bákom

betűk. Feladom. Feladtad. Nem adom fel. Oldunk,

kötünk. Kötődünk. Ez vagy most. Egy érverés.

Egy kísérlet. Egy vázlat. Egy soha véget nem érő

monológ. Egy mondat, ami kimaradt, elmaradt,

tovább gurult szíveden, mint egy gömbbé nőtt nap.

Hiányzol anyám. Innen, ebből a versből, az ajtó

előtt álló kopogásból. Ünnepekből, hétköznapokból.

A bennem várakozásból. Érkezésekből. Életemből.

 

Áldatlan, békétlen harc ez. A tükörből visszanéző

arc nem szól vissza ma sem, csak a csend beszél

a csendhez a kihűlt éjszaka hálójába kapaszkodva…

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"