Pápay Aranka : Pápay nagyapám, a bohém elkötelezett

MESÉL A MÚLT… részlet a készülő regényből

 

Akkoriban még Szakály-Hőgyésznek hívták a községet, amikor Jenő nagyapám 1883-ban ott megszületett. Apja, Pápay József Kisbárapátiban malomtulajdonos, molnár családban nőtt fel, de mást is látni akart, többet tapasztalni, felkerekedett, míg végül Szakályban állapodott meg, ahol nagy fordulattal — hogy, hogy nem — pályafelvigyázó lett belőle. Ott vette feleségül a kétszeres özvegyet, aki utóbbi házasságából két gyermeket vitt magával az újba, Sándort és Idát. Vitek Terézt nagyon fiatalon, tizenhét évesen adták férjhez, azonban két év múlva a Pozsárné nevet már özvegy jelzővel viselte, és még mielőtt a huszadik évét betöltötte volna, Kosics Sándor neje lett. Ez a férje is meghalt pár év múlva, Teréz ismét magára maradt, de már pici gyermekeivel… A Pápay Józseffel kötött frigyből három gyermek született: Géza, Rózsa és Jenő, így öten voltak testvérek, két lány és három fiú.

A jó svádájú ifjú Jenő a fodrászatot tanulta ki, ez a szakma igencsak kedvére volt, és mivel a hölgyek reménységévé vált, ezekből egyenesen következett, hogy a szebbik nem további szépítéséhez szívesen hozott volna be újításokat a hallomásból ismert külföldi divatból. Apjának legénykori kalandvágyánál is merészebb terveket dédelgetett, a világ neki a határon túl tűnt csábítónak.

Abban az időben szinte kötelező gyakorlatként az iparos legények vándorbotot vettek a kezükbe, hogy más országokban szerezzenek szélesebb körű ismereteket szakmájukban. Nagyapám csavargásait tanulmányútnak nevezhetnénk, mert így igencsak sokféle „tudományra” tett szert.

Évekig járta Ausztriát, Német- és Olaszországot is, egyik helyen a hajvágás, fésülés minden csínját-bínját, másik helyen az akkor még a borbélyok munkakörébe tartozó foghúzást, pedikűrözést és köpölyözést tanulta meg. A férfifodrászat mellett, egy törekvő ifjúnak a női hajkoronák művészi fésülése, majd a vendéghajak, fonatok, kontyok készítése már csak egy-egy lépés. Művészetkedvelő természeténél fogva gyakran megfordult színházi előadásokon, néha a színfalak mögé is bejutott. Nagy érdeklődése a kulisszatitkok iránt odáig vezetett, hogy be-besurrant, meg is tanulta a színházi parókák, majd a maszkok, sminkek készítését.

Ezzel a sokoldalú tudással, de üres zsebbel érkezett haza, és előbb a hazában is vándorolt, sokat nélkülözött hányadtatásai idején, miközben kényelemre, családra vágyott. 1907-ben érkezett Ozorára, ahol beállt borbélysegédnek.

Ügyesen, gyorsan dolgozott, aközben választékos modorban elmesélt kalandjaira felfigyeltek az úri kuncsaftok, meghívásukkal bekerült a helyi elit társaságba, aminek nagyon hamar elmaradhatatlan tagja lett, a férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptevőt szerették benne. Egy év múlva házasságot is kötött az uradalmi állatorvos legidősebb leányával, Huszár Máriával. Mindez gyorsan, azonban nem ilyen simán ment, ahogy azt a krónikás leírja, mint egy adatközlést…

A szülők bizalmatlanul fogadták, nem minden ok nélkül. A nem kis ódzkodásuk ellenére kiharcolt esküvő után Mariska nagy igyekezettel tartotta kordában rakoncátlan férjét, eleinte több, később kevesebb sikerrel. A Huszár család kezdeti befolyásra csakhamar önálló borbély- és fodrászüzletet nyitottak, ami aztán a környék legnagyobb forgalmát bonyolította.

Pár évig Huszár papa az Esterházy uradalomtól szolgálati lakásként kapott házában laktak, Karola mama szárnyai alatt viszonylag gondtalanul éltek, négy év múlva már a harmadik babát várták, de a községben szokásos családi összejövetelek még nem múlhattak el nélkülük…

Az élet azonban úgy hozta, hogy Huszár papa előbb a birtok szolgálatától vált meg, majd egy idő után Ozora községtől is.

Gyerekei sem maradhattak a szolgálati lakásban, két kisfiúval és egy kislánnyal kellett albérletet keresniük.

Házépítést tervezgettek, úgy tűnt, életük útján szépen elegyengették volna már a göröngyöket, ha a háttérben zajló kis és nagy események át nem húzzák a számításaikat.

Az első világháború kitörése azonban őket is kifordította a rendes kerékvágásból.

Nehéz küzdelmek hárultak Mariskára, az ötödik gyermekkel volt áldott állapotban, amikor Jenőnek be kellett vonulnia, és egyikük sem töltötte be még a harmincadik évét. Alighogy a két fiúcska és két pici lány után a harmadik is megszületett, a legidősebb gyermeket, Jenőkét el kellett temetnie az ereje végén járó asszonykának. Még a faluban élő szülei nélkül összeroppant volna. Ekkor vette magához a szinte még gyermek húgát, hogy legalább a kicsikkel való törődésben a segítségére legyen. Azután sem lett könnyebb, amikor, a már halottnak hitt férje, megjárva az első világháborút, hazatért legyengülve, betegen. Súlyos tüdőlövést kapott a fronton és hosszú ideig kórházban feküdt, azért nem tudott még életjelt sem küldeni haza.

Jenő életkedve mégis töretlen maradt. Ahogy felerősödött, ott folytatta a kemény munkát, ahol a háború miatt meg kellett szakítania, amellett még nagyobb kedvvel vetette bele magát a közösségi életbe is.

Különös, de igazi „megkomolyodása” mégis hiú reménynek bizonyult, jó egyetértésben megfért jellemében a bohém és a családapa. Két segéddel meg egy inassal dolgozott a virágzó üzletében, hogy megteremtse a biztonságot, és minden összeköttetését mozgósítani tudta, hogy segítségükkel családjának pár év múlva felépíthette házát a Sár-utcában, az új utcasoron. Előre lekötött szolgáltatásaival és némi hitellel szerezte be az építőanyagok jó részét. Bejáratos volt az uradalomba, bérlőjétől kapta az első bíztatást és a legtöbb segítséget. Az ő ajánlása sokat számított, a legjobb mestereket tudta vele megszerezni, a nagy fatelep tulajdonosa az összes fa épületanyagot ígérte szállítani, hosszú évekre lekötött — az egész házanépére kiterjedő — hajvágás-borotválás fejében. Összehozta a gabonakereskedővel, a természetben fizető (abonált) kuncsaftoktól várható gabonára vett fel tőle hitelt… Nem várhatta meg, amíg a szükséges összeg a kezében lesz, mert az albérletből albérletbe hányódásuk már tarthatatlanná vált.

Átmenetileg még a Várban is laktak, amit a község előjárósága biztosított a családnak, amíg 1920-ban a házuk felépült.

Beköltöztek, kis lélegzetvételnyi könnyebbség következett, de nem mindkettőjüknek, mert azt rögtön saját életformájának hasznára fordított Jenő.

Az iparos-kör elnökévé nevezték ki, és az élvonalban, a jelentős ozorai személyiségekkel együtt őt is a Tűzoltó Testület vezetőségébe választották, alparancsnoki rangban. Elismert tagjává vált a községnek, sőt már tekintélyt is kivívott magának, de a benne örökké élő szabad „arszlán” is újra fellángolt. Új otthonukban magukhoz vették az Ómamává töpörödött Terézt, 1922-ben megszülettek az ikerfiúk, már hét gyereket neveltek, emellett mégis minden szabadidejét a legényegylet esti összejövetelein, kártyapartijain, teadélutánjainak és műkedvelő színjátszók előadásainak szervezésével töltötte. Nem részegedett le, tudott elegánsan mulatni, de már mindig élete párja nélkül. Szerinte természetes módon viselte Mariska a háztartás minden gondját, hisz ez az asszonyok sorsa, amit nem ő talált ki.

Negyvenes éveiben legtöbb estefelé üzletét is a segédekre hagyta, otthon megvacsorázott, puszit adott a pár éves ikrek búbjára, rámordult a nagyobbacskákra:

— A Mamának szót fogadni! — és Karcsikára bízva a felügyeletet: — Te leszel most a férfi itthon —, megölelte Mariskát a mosogatódézsa felett és vette kalapját vagy micisapkáját, hogy az olvasókörben várakozó barátaival jó kis kártya-partikat játsszon, miután megbeszélték a következő népszínmű kiválasztását, szereplők betanítását… A Dankó Pista, Sári bíró, meg a Piros bugyelláris próbáira, előadásaira járt.

Aztán amikor Karcsika növögetett, tizennégy évesen már ő is szerepeket kapott a színdarabokban, melyeknek maszkmestere és némelyiknek rendezője is Pápay Jenő volt.

Középen ül a rendező nagyapám.

A borbélyszék mellé be kellett állnia a „nagyfiúnak” még iskolás korában, nem jószántából, hanem azért, hogy otthon — a sok éhes szájat etetni —, kicsivel könnyebb legyen a mamának, mert a háztartási gondokat ő viselte. Szóba sem jöhetett, hogy Karcsi kedve szerint tanuljon, más pályát válasszon, mint ami a papáé.

Jenő szeretett a vidám társaság központja lenni, kedvére tenni, de családjában ellentmondást nem tűrő, kemény határozottság jellemezte. Élete párjával mind a hét gyermeket taníttatták, a mama gondoskodásával és a papa szigorával komoly, fegyelmezett, kötelességtudó emberekké nevelték, de amíg az ő szárnyai alatt éltek, addig nem tűrte, hogy önállóan döntsenek életükről. Sem pálya-, sem párválasztásban. A ház és család korlátlan ura volt, fel sem merült ezt kérdőjelezni.

Mamától jutott a gondoskodás, az engedékeny szeretet, de amikor ő halálosan kimerült a csintalan siserahadtól, papa feladata volt a nem egyszer elnáspángolással végződő büntetés.

Látszólag párjával egyetértésben, mégis saját döntésként a legkisebb lányt szemelte ki, hogy zárdában tanítassák tovább. A többi gyereknek olyan szakmát kellett tanulnia, ami hamar hoz bevételt a házhoz. Varrónők lettek a lányokból, de mindegy is, mert nekik jól kell majd férjhez menniük. A fiúk pedig tanuljanak jól jövedelmező szakmát, amikből később meg is lehet gazdagodni. Hentes-mészáros, kereskedő, pék…

A legidősebb marad az ő üzletében, munkája nem kerül semmibe, még gazdag asszonyt is hozhat a házhoz, velük együtt jobban élhetnek majd.

Lányainak udvarlóit nagyító alá vette, és talált hibát mindegyikben, szabó- és cipészmester esélyt sem kapott, helyettük ő választott. Nem létezhetett szerelem, mert az vak… „majd megszereted!” — kapták a kioktatást, amikor leinformált csendőrtisztek kezdték csapni nekik a szelet.

Ellenszegülésre egyedül a legidősebb fiú merészkedett. Karcsi ugyan borbély lett, sőt engedélyével fodrásznak is tanult, tőle várta a szakma felvirágoztatását, mégis őt tagadta ki.

A fiú ugyanis a szívére hallgatott és nem az apai parancsnak engedelmeskedett, amikor nősülni és önálló üzletet nyitni készült. Rajta megtört a zsarnoki uralma, ő elhagyta a családi otthont, és apja műhelyét.

 

Amikor az oly nagy becsben tartott házát aknabelövés érte az Ozorán is átvonuló 2. világháború során, és a borbélyműhelyt is csúnyán megrongálták, segítségért a kitagadott fiához kellett fordulnia Jenő papának, vele építették újjá a házat, hozták rendbe az üzletet.

A Felvidékről és Erdélyből menekülő, náluk átmenetileg menedéket találó, három-három gyerekes két lányuknak sem avatkozhatott már bele az életébe, az unokákkal próbált hát ugyanolyan szigorral bánni, mint annak idején a gyermekeivel, de ez a szigor csak félig ért célba. A rakoncátlan unokák látszólag megszeppenve álltak elé, kicsit tartottak is a zord papától, de néha szemtelenül el-elkuncogta magát valamelyik megfenyített gyerkőc, és ahogy szabadulhattak a „raportról”, el is felejtették az intelmeit.

Ráadásul a két szépreményű vő földönfutóként tért vissza a háborúból, fogságból. A tiszti uniformis, a fehér kesztyű éppúgy vált köddé, mint a Pápay lányoknak magasabb társadalmi rangja, amire apjuk annyira törekedett.

A már egymástól elszakadás után kialakult, külön kis családok nem sokáig bírták így összezárva egymással és a szülőkkel, ki-ki a saját életét akarta folytatni, nem függeni senkitől. Kicsit összeszedték magukat, és az első adandó alkalmat kihasználva költöztek el a szülői házból, sőt Ozoráról is.

Jenő papa teljesen megtört. Pár évig dolgozott még a Karcsiéval egyesített üzletben, belátva, már nem lehet ott sem főnök. Házuk kongott az ürességtől, még rendben tartása is nyűggé vált… A sors furcsa fintora, hogy támogatást végül csak ettől a gyermeküktől kaphattak öreg napjaikra. Nem, nem döntött már egyszemélyben Jenő papa. Összehívta minden gyermekét, és mindnek kikérte a véleményét.

— Senki nem térhet vissza, egyedül Karcsi költözhet haza családostól — jutottak döntésre.

A közös háztartásban megcsendesedett, nagyapa szerepben sem akart már irányítani Jenő…

 

A vízhordás minden konyhai műveletet megelőző feladat volt akkoriban, mosáshoz a Sióról, tisztálkodáshoz, főzéshez az artézi kútról vödörrel, kannával hordták. Az utcasor több portáján fúrtak kutat, de csak ivásra, mosásra alkalmatlan keményvíz-eret találtak, azt mindössze öntözni, felmosni és mosáskor öblíteni használhatták. Ezért Jenő nem találta fontosnak saját kútra költeni. A fiatalok ezt másképp látták, tervezgetésükkel nem értett egyet a papa, talán ez volt utolsó alkalom, amikor akaratát érvényesíteni szerette volna.

Főleg menye érvelt azzal, hogy régen a gyerekekkel, inasokkal, kezdő segédekkel, vállfára akasztott edényekben cipelt vízről felejtkezzen el a papa, azt neki kell meghordani. Erre még mindig dohogva, de fogyó beleszólását érezve jegyezte meg az após, epésen:

— Mióta dönt ilyesmiben egy asszony…? — választ nem is kapott, mindössze sokatmondó tekinteteket három oldalról, legnagyobb megdöbbenésére élete engedelmes társától is.

Amikor végre mégis kútásót hívtak a házhoz, bezárkózott, látni sem akarta.

A cementgyűrűket egymás után nyelte el a mélység. Amikor a tízedik ereszkedett le a csigán, ő is, kicsit felélénkülve toporgott a feltúrt udvaron, figyelte az évtizedekig hárított, nem kis munkát, végül izgalommal várta, mikor talál víz erére a kútásó. Az első pohár iszapos víznek már ő is örült.

A kertet a szomszédétól elválasztó palánk építésénél mindenáron segíteni próbált, de fulladási rohamot kapott a deszka adogatása közben, le kellett ülnie. Dacos keményen szólt rá a fiára pár perc múlva:

— Adhatnál nekem is valami munkát!

— Csak pihenjen, papa kérem — aztán látva apja arcát, hozzátette —, talán ezeket a szögeket kiegyengethetné, idehozom a tőkét…

— Azt mondd az Öcsikének! — csattant fel sértődötten.

Élt még egy évig, mindössze hatvanhat éves koráig, míg 1949-ben, a háborús sebesüléséből kifejlődött súlyos asztmája le nem győzte.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/