Kibomlott rózsaszirmú délutánom
szemembe vakítja sajgó fájdalmaim hegeit.
Tűzzománcosodott mélabús-komorságom
hűen tátongja a hiányok felszakadt rianásait.
Körbekémlelésem nem permetez enyhet,
emberi szó hatalmat veszít,
…a versről innen lehetne beszélni, Abigél..
Sikít homlokomon a mélység, gödreimben
messzire kerül a derengő felengedés.
Mit is kéne eztán, hová álljak,
kinek jelentenék örömet, derűt
egyáltalán van e olyan szükség,
ami csak rám vár, amit megfejt nekem
az egyszeri lét?
Monológba hajló sírva kétkedésem
nem hatol értő helyekre már.
Talán lesz még idő egy varázsnak,
és megkegyelmez a sorsszerűség.
Az eleje túlírt. Túlkiabált szavak, túlfestett érzések. Újra és újra, ismételve „önmagukat”.
Így igazán sehova nem jutottunk, sehova nem jutott a vers. Ilyenkor jön a közhelyes megállapítás: a kevesebb néha több …
Átgondolásra visszaküldöm…
Hajnal
Legutóbbi módosítás: 2014.01.08. @ 14:42 :: Pál Abigél