Sonkoly Éva : Homályos képek 6

Illusztráció: negis_art képe

Edit ásványvizet töltött a poharába és kényelmesen elhelyezkedett a számítógép előtt. Határozott céllal kapcsolta be a gépet. Elsőként átfutotta a híreket. Úgy tűnik, újra téma az olajszőkítés — állapította meg magában. Ismerős neveket látott. Nemcsak a név volt ismerős, találkozott is az egyik említett úrral annak idején. Nem hitte volna, hogy így látja viszont a nevét… nem is akart erre gondolni.

Megkereste azt az oldalt, ahol a személyes dolgairól írt. Blogot kezdett egy ideje, nem is igen tudja miért, kikkel is akarja megosztani a történetét? Hogy árt-e vele valakinek az nem is jutott eszébe akkor. Jánosról és magáról, szóval a történetükről írt… talán mások okulására, legalábbis így indult a dolog. Aztán már véleményeket is írt a történetekről. Gyorsan átfutotta az eddigieket és folytatni akarta, mikor váratlanul megszólalt a telefon. Az a keveset használt, vezetékes készülék. Szórakozottan emelte fel, gondolatai másutt jártak.

— Látlak, Bagooo! — suttogta egy rekedtes férfihang a telefonba.

Editnek még ideje sem volt bemutatkozni, mikor megismétlődött az előbbi mondat.

Letette a kagylót, az ablakra tekintett. Függöny behúzva, redőny leengedve, igaz még nem teljesen, valami fény kiszűrődhetett, de belátni ezen? Nem, nem lehet. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, leengedte teljesen a redőnyt, és meglepték az emlékei:

Édesapját Bagoly Jenőnek hívták. Sokan a városban csak Bagóként emlegették, mivel a nevek utolsó és kezdő hangja összeolvadt első hallásra. Mennyi kellemetlen emléke van róla kisgyermek korából, amikor Bagó Editnek szólították… Vajon ki tudhat erről? Régen elfelejtette már, soha senkinek sem mesélt róla. Kis iskolás volt, amikor elköltöztek abból a városból, édesapja régen meghalt már. Nem értette…

Felidézte a hangot, ismerősnek tűnt… ha nincs az a rekedtes színezete, azt mondhatná az a férfi hívta, aki információkat szállított sokáig Jánosnak, nemrég kereste is ezen a telefonon. De miért? Mi oka lenne őt kellemetlen helyzetbe hozni, megijeszteni? Múltjáról meg semmit sem tudhat. Erről még Jánosnak sem mesélt.

A múlt?

Leült a számítógép elé és folytatta a blogot. Amikor leírta az utolsó mondatot, fáradtan dőlt végig a kanapén, feje alá gyűrt egy kispárnát, nézte a plafont s a félhomályban ott sorakoztak az emlékek:

János és a közös életük… abból az időből, amikor már szinte mindennaposak lettek a férfi későesti kimaradásai, ittasan tért haza gyakran, Edit pedig a másik szobában aludt. Egy ideig tévét nézett, várta haza, azután ráunt a várakozásra. János minden reggel talált kifogást, munkájára hivatkozott, később már szót sem ejtettek semmiről.

A férfi régóta tekézett, Edit néha elkísérte a Sportcsarnokba, de mert többnyire sörbe fulladt az ottlét, bizony nem mindig volt kedve vele tartani.

Mindezek ellenére mégis úgy gondol vissza mindenre, hogy a programok sokfélesége tartotta össze őket… addig.

Addig a napig, amíg egy tekeversenyre utazott János. Társasággal ment, mellette utazott felnőtt fia is. Edit nem akart velük tartani, hagyta őket tőle külön utakon járni.

Délelőtt, alig az indulás után telefonált János, hogy rosszul csukta le a kocsi motorházát, útközben felcsapódott a szélvédőre és eldeformálódott, de ő ügyesen rögzítette, semmi baj.

— No, gondolom! — mondta Edit, mert hallotta a hangán, hogy ehhez már valamiféle alkohol is társult.

Késő este, amikor már rég meg kellett volna érkeznie, épp azt tervezte, megkérdezi merre járnak, amikor megcsörrent a mobilja:

— Szia! Most visznek a műtőbe… ha már lúd, legyen kö-kövér! Majd hívlak nemsokára! Csó-csókollak! — akadozott János hangja.

— Fejezze be! — hallotta Edit a határozott utasítást, és csend lett.

Alkohollal átitatott napok?

Poharakat lát kirajzolódni a mennyezeten, kicsik, nagyobbak… Családjukban senki sem ivott, kezdetben János is mértéktartó volt, vagy csak ő nem tudta?

Problémák?

Kinek nincs manapság? Magas beosztás több gonddal jár?

Ez is igaz lehet. Volt még lejjebb is… vagy feljebb?

Igazán az tudja, aki éli… mit jelenthet információkat gyűjteni, szelektálni, megállapítani mit szabad továbbítani, mit kell eldobni? Edit nem látott bele ezekbe, talán nem is látó szem kell hozzá, valami más…

Szem, optika?

Mintha most is nézné valaki, onnan fentről.

Eszébe jut sokféle technika, amiről János mesélt, volt alkalma tudni, hogy nem szükséges ott lenni mindenütt, ahol látni szeretne valamit, elvégzi azt valamiféle ügyes „szem” is helyette. Oda nézett be, ahova szeretett volna.

Zárt ajtók?

Edit mosolygott magában. Eszébe jutott az az eset, amikor gyorsan akartak távozni otthonról, és a kulcs beletört az ajtó zárjába.

— Hozz egy hajcsatot! — kérte János. — Meg egy pohár vizet, amíg kinyitom!

Mire visszaért a vízzel a konyhából, ami alig pár lépésre állt János, már mosolyogva nyújtotta a törött kulcsot a nyitott ajtóból, amit aztán be is lehetett zárni a pótkulccsal.

Szinte nem ismert lehetetlent.

A kapcsolatukat viszont már nem nyitotta többé semmiféle kulcs.

A balesetben pár bordája tört, kézfeje sérült. Ami bizony szerencsésnek mondható ahhoz képest, hogy kidöntött egy villanyoszlopot. Pár hét kórházi kezelés, némi kényszerpihenés után csaknem a régi volt.

Pontosabban egészen a régi Jánossá vált, aki Moszkvában csak és kizárólag kórházi dolgozókkal tarthatott intim kapcsolatot, mert ők megbízhatóak voltak.

A kórházakban pedig mindig akad egy kedves nővér, aki csak a pillanatnyi helyzetet látja, talán nem is akar mást tudni.

Amikor János elköltözött, már várta az a bizonyos nővérke, akivel azóta is éli az életét, távol a várostól, egy kis faluban.

Edit alig ismerte meg egy bevásárlóközpontban nemrég, arcát hófehér szakáll keretezi, ki tudja miért, talán nem a divat miatt… korán nyugdíjba ment.

Megtehette, érdemei elismerése mellett.

Azt mondják, a Sors igazságosan osztja mindenkinek a jót, rosszat, végül mindig kiegyenlítődik a mérleg. Edit ezzel a gondolattal csukta le fáradt szemét ezen az estén.

Másnap késő délután futni indult. Az utóbbi időben rendszeresen eljárt egy közeli kis erdőbe, ahová viszonylag sokan járnak.

Kanyargós út a fák között, nyáron kellemes árnyékos, ősszel permetező esőben sem lehet bőrig ázni. Gyakran előfordul, hogy már nem is látja az autót, olyan messzire jut, megnyugtató, kellemes zsibbadás után indul visszafelé.

Így volt ez most is, már látta a fekete Seat kocsit, lassan odaérek, gondolta, amikor hirtelen valaki átfogta a derekát, vállát, mozdulni sem tudott.

— Írogatunk, írogatunk? — a telefonban hallott rekedtes hang suttogott a fülébe. — Most elengedlek, hogy törölhesd a blogodat, aztán majd meglátjuk!

 

Este van. Edit ül a számítógép előtt, kijelölt minden eddig írottat, lenyomja a billentyűt: Enter!

 

 

Vége

 
Legutóbbi módosítás: 2013.11.14. @ 18:21 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"