Az éjszakák súlyos, ködös őszi lázban
topognak fáradtan ágyam elé,
végtelen űrből húzom fel lábam,
remeg a csend, mint kihűlt zselé.
Görbe vállfád lóg szekrényed ajtaján,
rajta egy törékeny molylepkeszárny,
szíveden szúrt a féltés szenvtelen,
szent fogadalmunk késélen táncolt,
a megfoghatatlan, sötét, reménytelen.
Nem segített sikoly,
nem segített csók sem,
kettőnk közé falat emelt az idő,
leharcolt életünk szögesdróttal fedve,
a magány két oldalán a férfi és a nő,
dagadt fájdalommal lelkünkben reszketve.
Nem értem máig, a csodánk hova lett?
Ki lopta el tőlünk, ki csúfolta meg?
Ha aludtál, titokban szobád előtt állva
torkomban izgett-mozgott a szívem,
hallottam kimért, mély szuszogásod,
halottaiból éledt fel hitem.
(Támadj fel újra könnyűvérű éj,
tisztító tűz, levegő keringj!
Szédítsük el mámorba az elmét,
mantrázzuk széppé gyarló vétkeink,)
Hiszem visszajársz még éjjelente, hogyha
órahangok közé tárgyak nesze perceg.
Mintha filmet látnék, könnyes arcom fogva,
karcsú fénycsíkban alakod az árnyék,
szólnod kell, súgd nekem, ha valami fáj még!
Pupillám tágul, szemhéjam merev,
elhúzod tőlem csontos, hűlt kezed,
az ablak szegélye körötted keret.
Az itt hagyott évek jajongva vonulnak,
ami kár volt tanulsággá érett,
szálkás végnapjaink simára gyalulva,
nem titkolom már előled, félek.
Születésed egy volt, életre kísérlet,
csüggedten állsz meg az ítélőszéken.
Megkezdett álmunkkal nem lehettél készen.
Remélek bölcs, égi igazságot,
utolsó perceid belül érted szóltak,
bűnbánatvásznadra nyomva tisztaságod
felbujtó erőid tőled elpártoltak.
Te ott, én itt feszengek a ködben,
darabokra hámlott életed fölöttem,
merev böjtöm húzva haladok, s eközben
írok, csak írok a feneketlen csöndben.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:57 :: Paszternák Éva
