Paszternák Éva Szerző
Vezetéknév
Paszternák
Keresztnév
Éva
7 év 14 komment

 

 

 

 

kezem a vastól nehezebb

nem írtam kolduló levelet

tollamból éppen elfojt a tinta

hegyében rekedt életem titka

köd szakadt rám reménytelen

ellene nem keménykedem

szavak ízében: terelés

dús takaró a feledés

meghalt a jövő ígéret

nem maradt mellém kíséret

ki hallgat az dönt: nem segít

legyőzve szavam nem hevít

a csend fájdalmat hegedül

maradok magamnak egyedül

kerestem füstöt hunyt tűzön

az álmokból kiköltözöm

a szép órák rugója elkopott

más ritmusban kattogott

percet-órát-éveket

szemem világa réveteg

arcom fénytelen állomás

voltam lidérces látomás

kárt vetettem bajt arattam

maradok szürke halhatatlan

átörökített szenvedés

kegyelem éhes megvetés

kíséri ziháló örömöm

hittem győzök a közönyön

7 év 17 komment

 

 

 

Az éjszakák súlyos, ködös őszi lázban

topognak fáradtan ágyam elé,

végtelen űrből húzom fel lábam,

remeg a csend, mint kihűlt zselé.

 

Görbe vállfád lóg szekrényed ajtaján,

rajta egy törékeny molylepkeszárny,

szíveden szúrt a féltés szenvtelen,

szent fogadalmunk késélen táncolt,

a megfoghatatlan, sötét, reménytelen.

 

Nem segített sikoly,

nem segített csók sem,

kettőnk közé falat emelt az idő,

leharcolt életünk szögesdróttal fedve,

a magány két oldalán a férfi és a nő,

dagadt fájdalommal lelkünkben reszketve.

 

Nem értem máig, a csodánk hova lett?

Ki lopta el tőlünk, ki csúfolta meg?

 

Ha aludtál, titokban szobád előtt állva

torkomban izgett-mozgott a szívem,

hallottam kimért, mély szuszogásod,

halottaiból éledt fel hitem.

 

(Támadj fel újra könnyűvérű éj,

tisztító tűz, levegő keringj!

Szédítsük el mámorba az elmét,

mantrázzuk széppé gyarló vétkeink,)

 

Hiszem visszajársz még éjjelente, hogyha

órahangok közé tárgyak nesze perceg.

Mintha filmet látnék, könnyes arcom fogva,

karcsú fénycsíkban alakod az árnyék,

szólnod kell, súgd nekem, ha valami fáj még!

 

Pupillám tágul, szemhéjam merev,

elhúzod tőlem csontos, hűlt kezed,

az ablak szegélye körötted keret.

 

Az itt hagyott évek jajongva vonulnak,

ami kár volt tanulsággá érett,

szálkás végnapjaink simára gyalulva,

nem titkolom már előled, félek.

 

Születésed egy volt, életre kísérlet,

csüggedten állsz meg az ítélőszéken.

Megkezdett álmunkkal nem lehettél készen.

 

Remélek bölcs, égi igazságot,

utolsó perceid belül érted szóltak,

bűnbánatvásznadra nyomva tisztaságod

felbujtó erőid tőled elpártoltak.

 

Te ott, én itt feszengek a ködben,

darabokra hámlott életed fölöttem,

merev böjtöm húzva haladok, s eközben

írok, csak írok a feneketlen csöndben.

 

7 év 8 komment

Köszöntő az olvasónak.

 

 

Neked írok, ki megnyitod lelkem,

nem vagy rest mellém letörpülve

összefonni a karod velem,

és itt maradsz mélyen elmerülve.

 

Neked írok, ki olyan, mint én,

egy, de a tömegből messzire látszik,

Rád is süt Nap a felhők mögül,

s a szél hangja Neked is dalt citerázik.

 

A szivárvány ugyanúgy szent szövetséged,

nem alkuszol a gazzal szemben,

bölcs a tükröd, s már kötelességed

olvasnod nyitott tenyeremben.

 

Egyetlen Vagy, pótolhatatlan,

egyszerre csend és kiáltás súlya,

közös világunk fortyogó katlan,

megmaradunk még összebújva.

 

Szememmel úgy látsz akárcsak én,

őszi fák ruháját bíborló gyászban,

reményt szít benned is minden levél,

mi ösvényemen lépted vigyázza.

 

Üzenj nekem a hajnali vörös,

pirkadó égből felszálló fénnyel,

ragyogjon Neked tűzként az idő,

és álmodban se gondolj a téllel!

8 év 14 komment

Elindítva a világ peremének,

ha puha szó érint, túlcsordulok
és lefolyok oldalán e cserépedénynek.
Lent eltaposnak vagy szétáradok.
Bús kalapácsok kopognak bennem,
itt voltam köztük és szolgáltam telemig,
egynek sem kellettem magam verg?döm
a k?fallal körbezárt hangtalan veremig.
Félszárnyú madarim röppennek messze,
gelebem melegén cipeltem ?ket,
hiányzó tollukat tintába mártottam,
csúfoljatok csak szókerepl?nek.
Legyen bár hideg kopár a telem,
a hó majd elfedi lábnyomom,
hiába üldöznek ordas kutyákkal,
a tavaszi földb?l is felszáll dalom.
Ott leszek a rojtos levelekben,
ágdudorok apró kelevényén,
sárga foltként ringatom magam
az éjjeli égbolt fekete mellényén.

 

8 év 11 komment

 

Így jó, igen,

hirtelen,

elt?nni végleg hangtalan,

átalakulni jeltelen,

mint pohárban úszó jégdarab

olvad el csenddé zajtalan.

Nem szólni, nem kérdezni,

a szavakból repülnek gyilkos t?rök,

egyedül a magánynak t?röm,

hogy eljöjjön hozzám néhanap.

S mire az élet harangja kondul

elfogadom, hogy itt maradt,

mint sorsomra csavart iszalag.

 

 

9 év 14 komment

A tavasz nadrágját szoknyára váltja,
fehér abrosz csak asztalon,
egy tányért naponta teszek rája,
poharam mellett üveg borom.

Üveg borom véremb?l vette
színét, a levéb?l áldozom,
kacsint az élet csalóka éle,
álmodni hív, hát álmodom.

Álmodok magamnak újat a télre,
szép napot, leng? friss szelet,
lepelbe csavarnám a meguntat,
unalmas-csámpás életet.

A tavasz riszálja csípejét,
szoknyája ránca vágyra hív,
felhajtod rajta, s megleled
tenyérnyi füves mezejét.

Tenyérnyi szigetét birtokba veszed,
zászlóddal végleg megjelölöd,
sovány vigaszt terem a sziget,
álmomban csókkal megöntözöd.

 

 

9 év 18 komment

“Szegény, muszáj Herkules állom,
Gy?zöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom.”
(Ady Endre: Muszáj Herkules)

 

 

Látom, hogy ül
korommal festett sors-felh?k alatt.
Látom, hogy szenved,
ma megint más miatt bukdácsolt a nap.
Hallom a gnómok száját,
hogy hintik ostoba szókkal.
Tudom, hogy tudja,
tele a világ talmi jóakarókkal.
Kell mindig
ki a szekeret tolja,
ki más baját önz?n elbitorolja,
ki viszi a balhék b?-summás átkát,
ki akácra cseréli végül a nyárfát,
és baltát ragad,
ha annak csorba az éle…
Akkor is,
farag egy keresztet
– mit?l is félne –
gy?zhet a senki is!

9 év 9 komment

Szavaid áldom bet?kre bontom
nyitott tenyérrel elébed ontom
simítnám arcod semmi ne fájjon
segít?m vagy ezen a világon

Hajnalban ha megn?nek az árnyak
álmaim mindig hozzád találnak
riasztják bennem életünk végét
emberi lényünk halandó képét

Ledöntött falra magam terítem
simításodtól testem feszítem
markollak minden szenvedélyemmel
ne múljon el ez az édes éjjel

Gyökerem vagy te nedvszívó ínnal
kapaszkodásom meggyötör kínnal
szívemnek búját szél viszi messze
villám gyötörte t?z-fellegekbe

Akarsz-e még én nem kérem számon
dalos szívembe nevedet zárom
muzsikás szóid véremmé lettek
verses imáim t?led születtek

 

9 év 10 komment

Id?! Id?! Istent?l rendelt kocsisom!
Nyújtózz el döcög? kocsimon,
szólítlak, én a jámbor szolga,
jó lenne olykor eléd borulva,
sürget? perceid el?l kitérnem,
vagy mozdulatlanságod kérnem.
Ne siess, ne lázadj, ne rohanj.
Magadból adj még b?ven.

Taposni engedj nedves tavaszban,
sétáljak musttól izzadó hegyen,
s ha gyengül már testem,
fürödjek rózsaszín szavakban.

Segíts keresnem nyomát a hó alatt
annak az édes furcsa ?sznek,
mikor a híd deszkáin állva
a táj csak kett?nké lett.

Enyhe rügy nyíljon szakadatlan,
a tavasz úgy menjen át a nyárba,
örökké égjen csillagunk
fáklyaként forró éjszakában.

Id?! Id?! Kirendelt kocsisom,
keresd az övét, szeress belé,
ragadd magadhoz,
forrjatok eggyé.
Négy lóval szekerem nem döcög többé…

9 év 23 komment

 

Létem a tűz, a csend

– gyertya éghet így – .

Kanóc, ha sercen

jelzi, hogy vagyok,

szobád sötétjében,

sarokban felejtve,

üres asztallapok

alatt, porosan, de égve

fényezem utadat…

 

Néha padláson tűrök

sarokban állást,

ott felejtesz…

Pókoknak fénylek,

vén denevérek

miattam máshol keresnek szállást.

Gyűlölnek fényemért –

lángom meg remeg jöttödért,

annyira várlak.

 

Viaszos könnyeim gurulnak,

– még melegek -.

Hűvös sóhajodtól

megdermedek.

Csendesen égek,

olvadnék újakat,

míg kezedbe nem veszel,

s elfújod lángomat.

 

 

 

 

Paszternák Éva Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.