Létem a tűz, a csend
– gyertya éghet így – .
Kanóc, ha sercen
jelzi, hogy vagyok,
szobád sötétjében,
sarokban felejtve,
üres asztallapok
alatt, porosan, de égve
fényezem utadat…
Néha padláson tűrök
sarokban állást,
ott felejtesz…
Pókoknak fénylek,
vén denevérek
miattam máshol keresnek szállást.
Gyűlölnek fényemért –
lángom meg remeg jöttödért,
annyira várlak.
Viaszos könnyeim gurulnak,
– még melegek -.
Hűvös sóhajodtól
megdermedek.
Csendesen égek,
olvadnék újakat,
míg kezedbe nem veszel,
s elfújod lángomat.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.02. @ 15:24 :: Paszternák Éva
