Mondhatnám Rózóról, hogy egyszerű asszony, ha iskolázottságát nézzük. Szabadkozik is mindig, hogy azért rossz a magyar helyesírása, mert szerb iskolában tanulta a bédécét (sic!), ott is csak az ellemiig (sic!) jutott. Ez a jellegzetes hangzóközi megnyúló ’l’ maradt meg vajdasági tájszólásából, a zárt ’e’-k eltűntek, de nem is váltott a szegedi ’ö’-zésre.
Ennyi előképzettség után elképzelni nem tudom, hogyan dolgozhatott a negyvenes évek elején fogászati asszisztensként, miként került a kefegyárból a rendelőbe. Gyanítom, olyan zavaros idők jártak, hogy a fogászok se válogathattak, ha segéderőre volt szükségük. A háború után pár évvel önként jelentkezett Pestre oskolába, hogy végre — egy három hónapos (!) gyorstalpaló nővérképző tanfolyam keretében — megszerezze a szükséges papírokat széleskörű ápolási tapasztalata mellé. A gyerekeit persze oda nem vihette magával, férje még hadifogságban volt, így hazaadta őket a Bácskába a rokonokhoz.
Se a kézről kézre járó gyerekek, se ő nem számoltak azzal, hogy a háborúk nem akkor szoktak ám véget érni, amely időpontot a történelemkönyvek megjelölnek. A sokat szenvedett Délvidék bonyolult politikai-etnikai viszonyai újabb családi, emberi tragédiákat produkáltak. Történt ugyanis, hogy a Tito láncos kutya lett. A határt lezárták. A gyerekek ott ragadtak. Évekre. Mindig nagyon érzelemmentesen, tényszerűen nyilatkozott erről az időszakról Rózó, nem is kell túldimenzionálni a dolgokat, hiszen jó helyen voltak. Olyannyira, hogy például az ötéves kisfiú hadiárváknak létrehozott intézetben élt hónapokig, mert egyik rokon sem volt hajlandó etetni, a gyermekbénulásos lábára meg azt mondták, szerencse, hiszen nem lesz belőle katona. Rózó mindezt ’56-ban tudomásul vette, amikor a családegyesítési program keretében újra megismerte a gyerekeit, rokonait pedig sosem hibáztatta, haragot nem tartott velük. Igaz, a legutóbbi időkig évi rendszerességgel heteket töltött a soproni idegszanatóriumban, hogy gyógyíthatatlan, olykor ájulásig fokozódó migrénes rohamait enyhítsék. Elmondása szerint sok barátnőt, megözvegyülve pedig több udvarlót köszönhet Sopronnak. Az idő előrehaladtával a reggeli pálinka, a kis savanyú bor a teába, meg a jó hideg pivo kikúrálták a migrént, hatékonyabban, mint bármely szanatórium.
Szóval, mondhatnám, hogy Rózó egyszerű asszony, de mai szlenggel élve, nagyon nem egyszerű. A négy elemihez képest figyelemre méltó könyvtárat gyűjtött össze, melynek darabjait jórészt már elajándékozgatta arra érdemes rokonai körében. Tőle van például A kaméliás hölgy, néhány Dumas-kötet, Az elátkozott királyok, sőt Károlyi Mihályné emlékiratai. No, és persze Ivo Andric kötelezője, A híd a Drinán is. Rózó megszerette az olvasást a szanatóriumban, meg a gyárban, ahol nővérként dolgozott, a hosszú éjszakai műszakok alatt ezzel ütötte el az időt. Ha épp nem a migrén gyötörte.
Rózó állandóan szétosztja mindenét, nem csak könyvtára darabjait: Az otthon talált maradék fél kiló lisztből hirtelen ötlettől felbuzdulva sütött pitét éppúgy, mint a befőttes üvegnyi libazsírt, harisnyát, hálóinget, szobanövényt, és sorolhatnám tovább, csupa praktikus holmit. Ki tudja, miért. Ha hozzájut valamihez, kétszeresét ajándékozza el szomszédasszonyoknak, barátnőknek, menyeknek, unokáknak. De olyan is történt például, hogy megkaptam tőle azt a gyümölcscentrifugát, amit pár évvel korábban én adtam neki ajándékba. Mire otthon kisuvickoltam — ráfért —, rájöttem: nem működik. Persze, csak erős családi nyomásnak engedve voltam hajlandó kidobni.
Azt hiszem, Rózó ugyanúgy nem tanult meg tárgyakhoz ragaszkodni, mint emberekhez. Vagy épp fordítva. Megtanult nem ragaszkodni semmihez, senkihez. Megtanult nem túlságosan kötődni. Talán nem is csoda, annyi mindenkit veszített el életében véglegesen vagy időlegesen. Igazi apját csak látásból ismerte, mutatták neki, ki az, de nem engedték soha hozzá, hiszen valami vad rác. Anyját olyan tízéves korában veszítette el, sokat nem is mesél róla, csak annyit: szép volt, meg hogy mesterien tudott főzni egy egész családra egyetlen libából egy hétig. Negyvenöt körül volt, amikor a férje öngyilkos lett. A búcsúlevelet máig őrzi, rajta kívül senki nem látta, tartalmát — hitelt érdemlően —, senki nem ismeri.
De Rózó vidám asszony. Szó- és kifejezéskincsem cifrábbik része is tőle kapott ajándék. Eszméletlenül sajnálom, hogy nagyobbik részét nem áll módomban se magyarul, se szerbül idézni. Szabadszájúsága nem egyszerűen közönségesség, hanem része keresetlenül őszinte modorának. Őszintesége még a legközelebbi rokonokat sem kíméli, bár határozott a tendencia, inkább a nőket sújtja, mint a férfiakat. Fiúpártiságából egyébként, szintén az őszinteség jegyében, nem csinál titkot. Saját lányát is lehülyézi szemtől szembe, véleményét alátámasztandó, pedig százszor mesélte már a fakíros történetet. Akadt a lányának, még valamikor a hatvanas évek végén, egy olasz udvarlója, aki jegygyűrűvel felszerelkezve egészen Szegedig, egészen Rózó lakásának nagyobbik szobájáig kúszott fél térden, Velencétől idáig. Miután a lány nem volt hajlandó kijönni a kisebbik szobából, Rózóra hárult a feladat, kikosarazni a kérőt. Nem esett kétségbe, szótár segítségével a következő mondatot állította össze — állítólag olasz nyelven —: a Liza egy fakír! Majd jelentőségteljesen ajtót mutatott. Ebből is látszik, hogy a Liza hülye, hiszen ilyen kérő után hozzáment a kisteleki borbélyhoz. Ez egyébként úgy nézett ki, hogy Liza és borbély idővel az egyik legszebb belvárosi fodrász szalont nyitották meg és üzemeltették. Talán a menye az egyetlen nő, akit vitriolos nyelve megkímélt, eleddig, ami persze a meny kiváló alkalmazkodó képességének inkább betudható, mint Rózó ellágyulásának. Elfogadását lassan negyvenévi konfliktusmentes ismeretség után azzal fejezi ki: nincs baj Mártikával, azt sem mondtuk még egymásnak, menjen arrébb.
Szóval, Rózó, nem hogy nem egyszerű, de kemény asszony is. Talán egyetlen dolog van, amely kapcsán érzelmessége elővillan: a honvágy. Nem a rokonai után vágyódik, hiszen azok rendszeresen jönnek látogatóba, egyre ritkábban, de ő is megy, hanem a táj, a föld, a levegő szaga után. Állítólag még a Tisza sem olyan „odaát”, mint amilyennek mi ismerjük. Minden születésnapjakor elismételteti végakaratát: majd szórjatok a Tiszába, hogy hazavigyen a víz.
Most, hogy végére értem az írásnak, amelyből persze számos anekdota ki is maradt, itt áll előttem Rózó. Nem keményen, nem felvágott nyelvvel, nem harsányan. Itt áll előttem esendően, félénken, többszörösen sérült lélekkel, szeretni valóan. Rózó, apai nagyanyám.
Legutóbbi módosítás: 2013.10.26. @ 12:36 :: Kovács Ágnes