Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 18. Ismét munkában

A kolléganőinek a látogatása napvilágra hozza az Enikő lelkében már rég forrongó indulatokat.

18.  Ismét munkában

 

 

Időközben a szülési szabadság vége fenyegetően közeledett. Szorongva gondolt arra a napra, amikor majd magára kell hagynia Ünigét. No, persze, a nagymamára bízva, de akkor is… Mintha az Isten megpróbálta volna megkönnyíteni a dolgát, teje elapadt. Bár anyósa előrelátásának és befolyásának köszönhetően sikerült előre beszerezni a szükséges Robébit[1], amelyért mások közelharcot vívtak, és órákig álltak sorba a Ceauşescu-kor utolsó éveiben — nem ritkán hiába —, ez saját lelki traumáját nem oldotta meg. Sőt, ez a kétszeres elválasztás mintha sokszorozta volna lelki válságát. Miközben emberfeletti erőfeszítést tett, nehogy megsértse anyósát, neki is kellett egy villámhárító. Csabán kívül más nem akadt. Talán Veronika is jobban tette volna, ha egyik nap — miközben Ünige édesdeden aludt a diófa alatt —, nem teszi szóvá, hogy a tej elapadása összefüggésben lehet Enikő lelkiállapotával.

— Próbálj nyugodtabb lenni! A tejet már nem hozod vissza, de ez az idegesség átragad a gyermekre is! Legalább az ő érdekében próbáld meg!

Enikő nem bírta tovább türtőztetni magát.

— Akkor tartson lelkifröccsöt a kedves fiának, aki állandóan kihoz a sodromból, hogy ne idegesítsen annyit! Csináljon meg valamit rendesen is, és ha szóvá teszem, legalább hallgasson végig, és ne a boros- vagy a pálinkásüveghez forduljon tanácsért!

Nem várta meg a választ, hanem pillanatig szóhoz sem jutó anyósát faképnél hagyva, beviharzott a házba, és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy akkorát dörrent, mint egy ágyúlövés. Az lett volna a csoda, ha erre Ünige nem sír fel.

— Még van képed ilyent mondani? — kiáltott utána. — Inkább nézd meg mit műveltél! — emelte ki féltő kézzel a babát a gyermekkocsiból, és ringatni kezdte. — Nyugodj meg kicsim! Nincs semmi baj… Anyuka kicsit ideges… Majd megnyugszik… Nagyi vigyáz rád! Aludjál szépen! Csak a huzat csapta be az ajtót… Nincs semmi baj… Aludj vissza nyugodtan… Nagyi vigyáz rád… — ismételte meg.

Az iskolából épp hazatérve, a kapun belépő Csaba távolból lett szem- és fültanúja a jelenetnek. Egy ideig földbe gyökerezett a lába. Óvatosan közeledett a babát ringató édesanyja felé, nehogy megzavarja őket. Ám a kislány nem hagyta abba a sírást, amíg ő oda nem lépett hozzá, és apai féltéssel meg nem simogatta. Ettől mintegy varázsszóra megnyugodott. A férfikéz érintése biztonságot adott neki? Véletlen történt így? Ki tudja. Veronika zavarba jött. Egy pillanatig át akarta nyújtani fiának, ám ő intett, tegye le nyugodtan, hadd aludjon.

— Megyek, beszélek vele! — intett a ház felé, majd óvatosan benyitott, mintha attól félne, az előbbi dörrenés megismétlődik.

Feleségét az ágyon hason fekve találta, arcát kezébe temetve, fuldokolva zokogott, egész testét rázta a írás. Cipője a lábán, pedig máskor első dolga volt levenni, ha a házba lépett. Ha Ünigével az ölében érkezett, akkor egyik lábával a másik sarkára lépve húzta le a lábbelijét. Eleget dohogott férjének, ha elfelejtette.

Csaba mellé ült az ágyra, majd enyhe erőszakkal az ölébe emelte a fejét.

— Sem… mihi… re sehe… vaha… gyohok jó!!!

— Semmi baj… Szeretünk. Mind. Ünige is, én is, Anyu is, Nagytata is. Szükségünk van rád. Így, ahogy vagy — simogatta meg a fejét. — Ne haragudj, mert… — kezdte a magyarázkodást, de ez csak olaj volt a tűzre. Még Csaba kér tőle bocsánatot, amikor ő tette pokollá az életét!

Közben Veronika számára lassan teltek a percek. Hang nem szűrődött ki, s a kíváncsiság végül rávette, hogy óvatosan belessen az ablakon. A látványtól elszégyellte magát. Majd azzal vigasztalta magát, hogy lám, jó nevelést adott a fiának. Milyen hamar leszerelte a tomboló fúriát. Hiába, na, az ő fia! Remélhetőleg a kislány majd rá hasonlít, és nem édesanyjára.

 

Enikő nehéz szívvel ment munkába a szülési szabadság után. Nemcsak fél lelkét tépték ki azáltal, hogy elhagyta babáját. Az édesanyja és nagymamája által elejtett szavak jutottak eszébe, amelyekből megtudta, hogy ő maga mekkora jeleneteket rendezett a bölcsődében. Első nap megúszta, Ünige mit sem sejtve elaludt mielőtt neki indulni kellett volna. Ő otthonos környezetében lehetett, saját kis ágyikójában. Jaj, de mi lesz, ha felébred, és nem találja… Nagymamájának a szavai jutottak eszébe: „Egy édesanya soha el nem hagyná gyermekét…” Ünige azt hiszi, majd… Kétszer is visszafordult, búcsút venni tőle.

— Menj már, mert elkésel. Ne félj, jó kezekben van!

— De… Mit gondol, ha felébred? Ne félj kicsim, Anyuka hazajön, ne félj… — suttogta a kiságy felé.

Ez kavargott végig benne, amíg a szülészet felé tartott. Jaj, a munkáját hogyan fogja ellátni annyi kiesés után! — villant át rajta. Ám ezt a félelmet azonnal elnyomta a másik, a nagyobb.

— Hahó, csajok, új-régi arcok! Megjött Enikő! — rikkantotta el magát Doina.

— Jujj, lányok, rakjatok rendet, igazítsátok meg a babák lepedőit, nehogy maradjon rajtuk gyűrődés, mert kikapunk! Megjött Tökéletes Asszonyság! — állták körbe.

— Na, mesélj, mit csinál a Tökéletes Baba?

— Hozzátok a légkalapácsot, verjük szét a sziklát a szívén! Képzeljétek, magára hagyta Ünigét!

Amint meglátták Enikőnek a gyászos arcát, a társaság azonnal nevetésben tört ki.

— Nyugi, nincs egyedül!

— Néhányszor visszatérsz hozzá, majd megtanulja, Anyu mindig visszajön. Mi is átéltük, ne félj! Csajok, ez nemcsak a pocakját, hanem a humorérzékét is elvesztette! Erre a legjobb gyógyír a munka! Gyere, vezessünk be a szakma titkaiba! — fogta meg a kezét, és maga után húzta az egyik kórterembe az újszülöttekhez.[2] — Ez itt egy baba. Tudod, neki van lába, keze teste és feje. Ha megfogod, nem törik el. Az ott rajta egy pelenka, amelyiket időnként cserélni kell, mert szaros. Tudod a szar az egy olyan sárga valami, ami büdös. A nevét nem illik kiejteni a szádon, ezért becézni kell. Pl. kakici. Attól rögtön szalonképessé válik… — kezdte kioktatni Lilla, mint egy hülyegyereket a többiek vihogása közepette.

— De én tényleg… — kezdett magyarázkodni.

— Tudjuk, mindent elfelejtettél — lépett be nevetve Dr. Ardeleanu, az újszülött osztály fiatal főorvosa. — Mindegyik kolléganőddel ez történt szülési szabadságon. Négy hónapja nem láttál újszülöttet. Éppen ezért meg is kezdeném a vizitet, hogy minél hamarabb jusson eszedbe. Üdvözöllek kollegina, már nagyon hiányzott a pontos megbízható munkád. S nem utolsó sorban te magad. Mit csinál a nagylány?

A várt boldog mosoly helyett egy lehervadt arc lett a válasz.

— Egyedül hagytam… És elapadt a tejem, és…

Az orvos kissé oldalra billentette a fejét, úgy nézett rá.

— Ha nem voltam elég érthető — szólt rá határozottan —, azt kérdeztem, mit csinál már, hogyan fejlődik…

— Jaj, olyan aranyos… — suhant át egy mosoly Enikő elkeseredett tekintetén, majd átszellemült arccal mesélni kezdett. A csodáról. A babáról, amilyen nincs több kerek e világon.

— Na, úgy, na! — helyeselt az orvos.

— De elfogyott a tejem, és ott hagytam, s azt hiszi… — tért vissza Enikő az elromlott gramofonlemezre.[3]

— S meddig akartad szoptatni? Ameddig akkora lesz, mint én, vagy tovább? — nézett beosztottjára olyan tekintettel, mely azt üzente, ezt képletesen kell érteni. — Ejsze, nem akarsz, soha fel nem növő embert nevelni belőle, mint… — harapta el a mondat végét. — Persze, jó lett volna még néhány hónapig. Van Robébid? — nézett rá segítőkész szándékkal. — Ha megszorulsz, a feleségem a megyei gyógyszer-lerakatnál dolgozik, csak szólj. Most pedig munkaterápia! Kezdjük a vizitet! A 206-osban. Az a kórterem a tiéd lesz!

Enikő szó nélkül elindult a megadott irányba. Észrevette, amint az orvos összenézett a lányokkal, el nem tudta képzelni, miféle összeesküvés folyik ellene. Hamarosan megtudta, amint a kórterembe lépett. Az egyik anya arca ismerősnek tűnt számára. Az asszony szeme felragyogott, ahogy meglátta, de nem szólt semmit, amíg az orvos ki nem lépett az ajtón. Enikő is követni akarta, de a mama megfogta a csuklóját.

— Ó, de örvendek, hogy itt van. Most már nyugodtabb vagyok, ha a kicsim az ön kezén van… Koraszülött, hét hónapra született… Az elsőre is ön vigyázott. Ön olyan más, olyan kedves, és gondos… A kisfiam már tíz hónapos… Amikor érdeklődtem a kolléganőinél, azt mondták szülési szabadságon van…

— Vigyázok rá! — mosolyodott el, jelezve, mennie kell az orvos után, majd visszatér.

Szóval ezért lett övé a 206-os. Mi tagadás jólesett neki, bár az aggályoskodó anyuka elég nehéz eset.

— Na, most már elhiszed, hogy mindenki várt vissza? — nevettek rá, amikor utolérte őket.

Dr. Ardeleanu a munkaideje lejárta előtt elküldte.

— Menj már haza, egy ideje úgy se lehet semmit rád bízni… Jó, na, csak vicceltem! Tudom, tűkön ülsz. Aztán azt a szegény embert ne használd villámhárítónak! — tette hozzá szenvedő-empátiás hangon. — Azt hiszed, én bármit is jól csináltam az elsőnél? Pedig állítólag szakember vagyok… — nevetett.

Szinte futva tette meg az utat hazáig. Az előszobában sietve kapkodta le magáról a cipőjét, dzsekijét, amelyet már az udvaron levetett, rá nem jellemző hevenyészett módon akasztotta a fogasra, le is esett mellé. Amikor benyitott anyósához, Veronika épp cumiztatta Ünigét, a kislány fejét az ajtó felé tartva, így nem láthatta közelgő édesanyját. Enikő zavarba jött a békésen táplálkozó gyermeke láttán. Egyrészt féltékenyen nézte a kis hűtlent, másrészt nem volt lelke megzavarni. Végül a kicsi érdeke győzedelmeskedett lelkében, és köszönés helyett ujját a szájára tette, jelezve anyósának, ne zavarja meg, hiszen fennáll a veszély, hogy őt meglátva abbahagyja az evést. Legalábbis ezt próbálta önmagával elhitetni. Ám később lelkében elült a kétely. Ő fölösleges lett, hiszen gyermeke az anyósával is elvan…

— Vetkezz le nyugodtan, elvagyunk mi ketten — suttogta Veronika, amikor Ünige elaludt cumizás közben.

Egyrészt igazat kellett adnia, hiszen a kicsi első álmából mindig könnyen felébredt, másrészt elég szeles idő volt kinn, s az egyébként is felébresztette volna, amíg átviszi az udvaron. Nem tehetett mást, nehéz szívvel bár, de meg kellett fogadnia a tanácsot, ha nem akarja gyermeke álmát megzavarni.

A következő napokban is nagyjából ez történt, azzal a különbséggel, hogy Ünige már aludt, amikor hazaért, hiszen kitöltötte munkaidejét. Ez felkeltette gyanakvását, anyósa készakarva rendezi úgy, hogy nála aludjon el a kislány. Csaba legyintett aggályaira.

— Ugyan már… A gyermek éhes, meg kell etetnie, nem várhat rád, amíg hazaérsz. S evés után elálmosodik. Minden gyermek alszik délután.

— Legalább kérd meg, fektesse le nálunk… — hárította a felelősséget Csabára.

Mivel férje nem járt sikerrel, kifakadt:

— Olyan nehéz áthozni hozzánk, és itt lefektetni?

— Anyu azt mondta, könnyebben tudja ő is otthon a dolgát végezni, és úgyis alszik ilyenkor… — védekezett a férfi. Enikő nem felelt erre semmit, de este jól összevesztek a rendetlenül hagyott férficipőn.

 

 

 

 

[1] Magyarországon gyártott babatejpor. Nagyon nehézen lehetett beszerezni a Ceauşescu-korban.

[2] Abban az időben a Szülészeten az újszülöttek külön kórteremben voltak, nem édesanyjuk mellett.

[3] A lemezjátszó őse.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.