Torjay Attila : Vendel és a halál

 

Szeles késő ősz volt, ahogy Vendel a házuk mögötti kis utcában ballagott a kocsma felé, száraz falevelet kergetett a szél. Fel-felrepültek, némelyik a háztetők magasságában pörgött.

— Hm — hunyorított erősen, hogy ellásson odáig — de furcsa idő támadt!

Aztán távolabb, az utca másik felén egy közeledő alak tűnt a szemébe. Illetve inkább csak rémlett a körvonalaival, hiszen Vendel vaksi volt születésétől fogva. Az elemi iskolában is mindig az első padban ült, de még onnét sem látta jól a feliratokat. Tetézte a bajt, hogy Vendel sokáig nem hordott szemüveget, mert úgy gondolta sokat ront a szépségén, és addig nem is csináltatott, amíg be nem pecsételték a jogosítványába: csak szemüveggel vezethet! Akkor sem hordta mindig, sokszor megesett, hogy előzéskor az autóban mögötte ülő utasok adták az útmutatást: mehetsz, most nem jön szembe senki.

A katonaságnál meg… no, az cifra lőgyakorlat volt, amin a Vendel részt vett, futott mindenki fedezékbe, amikor ő került sorra! Azután hosszú célzás, és rövid sorozat után átszólt a szomszédja.

— Te, ide figyelj, hát nem látod? A céltábla előtt vagy 20 méterrel veri a port!

— Nem, nem látom.

— Emeld feljebb!

Még egy sorozat.

— Nem látod? A fák tetejét sorozod!

— Nem, nem látom.

— Ereszd lejjebb, vakegér!

Még egy sorozat. Arra már a gyakorlatvezető őrmester is odaballagott.

— Befejezheti Vendel határőr, élete legjobbját hozta. Alig 15 méterrel vétette el a céltáblát. Ne röhögjenek gazemberek! Most pedig az élet és vagyonbiztonság megóvása érdekében villámgyorsan ürítse ki a fegyverét, osztán tapogatózzon el a pihenőhelyre.

Pedig akkor tisztességgel feltette a szemüvegét, de hát úgy sem volt az igazi. És sajnos arcmemóriája is pocsék volt, akivel találkozott, csak ritkán „lett felismerve”. Így Vendel választhatott. Mindenkinek előre köszön, abban az ismerősök is benne vannak, és nem érheti részükről szó a ház elejét. Viszont akik meg nem ismerősök, azok bizalmaskodásnak vehetik, kéretlen ismerkedésnek, őt meg egyszerűen pofátlan disznónak – főként a nők. De megteheti azt is, hogy senkinek sem köszön, csak ha bizonyosan azonosította a közeledőt, ami nagyon ritka esemény volt. Ebben az esetben az ismeretlenek ballaghatnak zokszó nélkül tovább, az ismerősök meg? No, azok piszkos tahónak tartják.

Hát így élte az életét addig a napig, amikor a szeles kis utcán szembe jött vele a halál. Mert az közeledett. Elszaladhatott volna, de persze azt sem ismerte fel a távolból. Közelből sem.

Érte egyébként a vaksi halált küldték, csak jobban megértik az ilyenek egymást! Természetesen az sem ismerte fel Vendelt, így szép nyugisan elmentek egymás mellett.

Illetve Vendelnek pont a mindenkinek köszönős napja volt, így átszólt a másik járdára udvariasan.

— Jó napot kívánok!

A halál ellenben a nem köszönős periódusát élte, hát nem is viszonozta, oda se bagózott.

— Piszkos tahó — gondolta Vendel.

— Pofátlan disznó — morgott a halál.

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila