Ez a slam,
hogy lassan már nem emlékszem,
mikor beszélek hangosan
és mikor csak írok,
hogy erősen fogom a kezed,
vagy lámpával vakítok
egy bogár szemébe.
És végülis miért ne lehetne
több szemérme
a nappalnak,
mint az éjszakának?
Hisz attól még,
hogy nem látjuk,
nem válnak valótlanná
a heves csóktól vérző szájak.
Ez a slam,
ahogy összefolytál
velem a lépcsőházban,
és a kert udvarában
egy bokor mögé bújsz,
ahogy minden este altatódalt énekelsz,
pedig még csak hangokat tanulsz.
Ez a slam,
a szerelem,
ahogy vérkörbe ér
a két száj,
hogy hiába muszáj néha mondani valamit,
csak hangtalan tapogat a vágy,
tapintatlanul bújik belém a gondolatod,
hogy már rég nem vagy,
én mégis
benned vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Tóth Zita Emese
