Vandra Attila : Egy szellem nyomában 1. Egy fura betörő

A detektívtörténet klasszikusan kezdődik… Minden furcsa, még a hulla is hiányzik. *

 

Egy fura betörő

 

Bodó János rendőrőrmester becsukta az aktát, s megkönnyebbülve nagyot fújt, mint aki befejezte sziszifuszi munkáját. Rémesen utálta hivatása velejáróját, a bürokráciát. Szükséges rossz, de ez már túlzás… Végre megpihenhet egy picit, töltött magának a kávéból. Mindig otthonról hozta, termoszban, mert a kávé olyan, mint a jó nő: forrón jó és az ágyban felszolgálva. Ha az utóbbi nem, legalább az előbbi feltétel teljesüljön. A kollégái ugyan reggelente főznek, de az kihűl… Az automata-kávé pedig… Inkább lemond róla. Már épp át akarta adni magát a kávészünet élvezetének, amikor kopogtattak az ajtaján.

      — Pukkadj meg! — motyogta maga elé, gyorsan kortyolt egyet a csészéből, csak azután reagált a kopogásra.

      — Tessék!

      A belépő magas, férfiban Mátonyi Istvánt ismerte fel. Elegáns drága öltönye arról árulkodott, nem átlagjövedelemből tengeti életét. Csak látásból ismerte. Nemrég költözött Csíkszentmártonra.

      — Foglaljon helyet! — intett íróasztala előtti székre, miután fogadta a belépő köszönését. — Mi járatban minálunk?

      — Kiraboltak. Madridban jártam üzleti ügyben néhány napot. Most, reggel értem haza. Amint megláttam az erőszakos behatolás nyomát, azonnal ide siettem. Reméltem, ha személyesen, és nem telefonon jelentem be, hamarabb kiszállnak.

      — Ki kell töltenem egy bűncselekmény bejelentő lapot — magyarázta Bodó János a procedúrát —, majd azonnal kiszállunk helyszínelés végett. Szükségem van a bejelentő, az ön adataira, majd a bűncselekmény helyszínére, leírására.

      Telefonon kért helyszínelő csoportot Csíkszeredából, majd nekiállt a papírmunkának. Minden kérdésnél az adatokat készségesen szolgáltatóra pillantott. A férfi fáradtnak tőnt, feltehetően mozgalmas üzleti megbeszélései lehettek, s a hazautazás is kifáraszthatta. Vonásai ingerültségről árulkodtak. No persze, ki nem lenne az, ha feltörnék a házát?

      Éppen befejezték az űrlap kitöltését, amikor megjelent a Berényi Sándor hadnagy, érdeklődjön, készen van-e a bejelentés, mert a helyszínelő csoport megérkezett. Az őrmester átadta az űrlapot főnökének, aki átfutotta.

      — Mit vittek el? — kérdezte a kárvallottat.

      — Első pillantásra semmit — állt fel a férfi készen hazakísérni a rendőröket. — Számítógép, TV, elektronika, festmények, aranyozott kristálykészlet, minden a helyén. Nem néztem részletesen körül, nehogy az esetleges nyomokat letöröljem. Az aranynemű a fiókban, pedig láttam, matattak benne. — Válasza meglepte a nyomozót. Kilincs felé mozduló keze megállt a levegőben. 

      — Iratok?

      — Szerintem a dolgozószobámban nem is jártak. Nem láttam ott kutakodás nyomát.

      — Pénz? — tért magához Berényi, s intett, kövesse.

      — Azt nem is néztem, nem tartok sokat otthon, bankszámláról intézem a pénzügyeimet, bankkártyával fizetek, ha bevásárolok.

      — Akkor mi a francért törtek be? — nézett nagyot, de a kérdés költői maradt. Csak vállvonogatást kapott válaszként. Közben kiértek az épületből, a kárvallott előre indult az Audi Q7-esével, a rendőrautó követte.

      Amint a helyszínre értek, Mátonyi kaput nyitott, majd előre engedte „vendégeit”. A hadnagy körültekintően lépett elsőnek az udvarra. A kutyát kereste szemével, vajon meg van-e kötve? Egy jól megtermett farkaskutya, rotweiller vagy dobermann illett volna e képbe. Ám az idegent vészjósló vicsorgással, vagy a gazdit farkcsóválva fogadó kutya látványa, a láncát őrjöngve szaggató házőrző hangja is elmaradt.

      — Nincs kutyája? — faggatózott meghökkenve. — Miért?

      — Szeretem a kutyákat. Egyedül élek, néha jól esne egy társ. Ám időnként napokra elutazom. Akkor ki viselné gondját? Egyébként értettem az utalást. Ha egy véreb futkározott volna az udvaron, nem mertek volna bejönni a rablók, vagy a kutya felverte volna a szomszédokat. Már intézkedtem, titkárom épp most néz utána biztonsági berendezésnek. Ebből az esetből tanultam.

      A helyszínelés során sok nyomot nem találtak. Leltek néhány lábnyomot a nappaliban, az előszobában és a konyhában, máshol sehol. Mind ugyanarról a recés talpú bakancsról származtak, ami arra utalt, egyetlen személy lehetett az elkövető. Ujjlenyomat nem akadt, a betörő kesztyűt viselhetett. A leghasznosabb nyomnak egy vörös színű hajszál bizonyult. Ez elég egy DNS-minta vételéhez, ebb?l a behatoló azonosítható, de csak akkor, ha megvan a rendőrség adatbázisában.

      Miközben helyszíneltek, Mátonyi egy széken ülve figyelte a munkájukat. Telefonja állandóan fel-felcsörgött, néha elég idegesen adta ki utasításait, vagy magyarázkodott, miért nem tud személyesen jelen lenni valahol. Miután a nyomozók átnézték a lakás valamely részét, két telefonbeszélgetés közben ő is alaposabban körülnézett. Kiderült, a betörő mégsem távozott üres kézzel. Az egyik fiókban megtalálta a készpénzt, körülbelül nyolcszáz lejt, és a jégszekrényt is kiürítette. Ennyi. Szinte nagyobb kárt okozott az erőszakos behatolással. Az egész mindenesetre eltörpült amellett, amibe a biztonsági berendezés fog kerülni. Bizonyos értelemben kész haszon az az eset, egy figyelmeztető: tegye meg az elővigyázatossági intézkedéseket, ha már a házban értékeket tart.

      — Mi a következtetésük? — kérdett rá, amikor a helyszínelők már csomagolni kezdtek.

      — Fölöttébb furcsa egy eset. Betörni olyasmiért szoktak, ami a rabló számára érték. Az iratokat ki lehet zárni, mint célpontot, hacsak ön nem felejtett valamit a nappaliban látható helyen, s a tettes azonnal megtalálta. A fiókot, ahol az aranyneműt, értéktárgyat tartja, kinyitotta, de semmit sem vitt el. A zsebében elfért volna egy vagyon. Nem kellett neki. Ezt is ki lehet zárni. A pénz és a jégszekrény kiürítése lehet egy ügyetlen elterelő hadművelet, higgyük, az lehetett a célja. Ám ehhez meg kellene találnunk az igazi célpontot. Egyébként is, ha elvisz néhány értéktárgyat, könnyebben terelte volna éhes csavargóra a gyanút. Nem találta volna meg, amit keresett? Akkor miért nem járta végig az egész lakást? Logikátlan. Tehát meglelte. Ha készpénz kellett volna neki, keveset talált. Ám az értéktárgyakat könnyen értékesíthette volna egy zálogházban…

      — Hacsak nem annyira rongyos, hogy lerí róla, lopta. Akkor nem merné bevinni. A pénznek nincs szaga… — szólt közbe Mátonyi. — Egy éhes csóró…

      — Lehet, ebben igaza van, de ahhoz képest van elég esze kesztyűt húzni, s gyakorlatilag használható nyomot nem hagyni, és ellenállt az értéktárgyak csábításának is. Egy profi viszont nem hagyott volna annyi sáros lábnyomot maga után a házban. S egy ilyennek komoly célpontja van, az nem tör be ötszáz lejért és egy rúd szalámiért. Amíg egy komolyabb eltűnt tárgyat nem fedez fel, kizárhatjuk a profit. Alvilági kapcsolatai se valószínűek, mert akkor tudta volna értékesíteni az értéktárgyakat.

      — Tehát zsákutca, kiinduló nyom nincs…

      — A szomszédok se láttak, vagy hallottak semmit, aludtak. Kollégám már kikérdezte őket. Egyik felébredt ugyan a kutyájának ugatására, de nem kutatta okát. Egyetlen nyom, amin el lehetne indulni, az a vörös hajszál. Ám valószerűtlen, hogy megvan a rendőrség adatbázisában. Ha tényleg egy csóró, aki esetleg piti tolvajlásokat követett el eddig, ha le is tartóztatták, vagy be is zárták, nem valószínű, hogy vettek t?őe DNS-mintát.

      — Mennyibe kerül az a DNS-vizsgálat? Gondolom nem egy gyufás skatulya ára.

      — Úgy van. Mire gondol, Mátonyi úr?

      — Nekem úgy tűnik, egy éhező csóróról van szó, nem egy profiról. Étel és pénz kellett neki. Többe kerül a kézre kerítése, mint az okozott kár. Nekem végeredményben jól is jött, mert kaptam egy figyelmeztetőt, kirabolhatnak. Elfoglalt ember vagyok. Nagyobb károm származott abból, hogy önökkel vesztegettem itt az időt, mint amit ez a betörő okozott. Bagó amellett, amibe a ház biztonsági berendezése fog kerülni.

      — Értem, mire céloz. Le lehet zárni kérésére az ügyet. Visszavonhatja feljelentését. Ám nekem mindenképpen meg kell írnom a jegyzőkönyvet a helyszínelésről. Ha az megvan, tisztábban látok majd. Valamelyik nap, amikor erre van útja, jöjjön be, és ha még mindig zárolni akarja az ügyet, aláírja.

      Mátonyinak csak a következő hétfőn, kora reggel akadt ideje bemenni a rendőrségre. Még a nyomozó előtt odaért. A rendőr behívta irodájába, benyúlt íróasztala fiókjába, és elővette az előre elkészített nyilatkozatot.

      — Itt írja alá! — mutatott a lap aljára. A kárvallott szokása szerint figyelmesen átolvasta az iratot, mielőtt aláírta volna. Eközben Kis Hunor, aki a nyomozó mellett gyakornokoskodott is megjelent, arcán diadalmas vigyorral. Látszott rajta, majd kirobban a türelmetlenségtől, hogy elmeséljen valamit. 

      — Az este egy kis bulit tartottunk Szejkefürdőn a rendőrakadémiás kollégákkal, akikkel itt Hargita megyében gyakornokoskodunk. Elmeséltem nekik a Mátonyi-ügyet… — A főnöke tekintetét meglátva arcára fagyott a vigyor.

      — Fiatalember — fakadt ki epésen feljebbvalója —, ezért fegyelmit kap! — Bár nem esküdött még fel, de gyakornoksága első napján felhívtam a figyelmét a szakmai titoktartás fontosságára! Egy nyomozás adatait nem tesszük közkinccsé, nem pletykatéma!

      — Nem a sajtónak nyilatkoztam, csupa rendőrakadémiás volt jelen, szakmabeliek, és ön is szokott a kollégákkal konzultálni… — vált ijedt-védekezővé a fiú hangja. — Egyébként nem említettem a nevet se a címet, csak az esetet általában, milyen furcsa egy betörővel van dolgunk…

      — Nemcsak a nyomozást nehezíti meg ilyen pletykálkodással, hanem a kárvallott személyi jogait is sérti! Elég néhány apró körülmény, és máris, akik ismerik, kapcsolatba hozhatják a személyével! Ha a pletyka szájára veszi, annak is a fülébe juthat, milyen könnyen be lehetett törni a házába, akinek nagyon nem kellene… Nos, mit tenne egy betörő, ha megtudja a ház udvarán nincs kutya, és riasztó sincs még felszerelve? Egy másik kérdés: a kollégái közül hányan jöttek a bulira barátnőjük kíséretében? Őket milyen eskü kötelezi a hallgatásra? Ha a napokban ide betörnek ismét, felelős lesz érte! — kiabált a hadnagy magából kikelve.

      — Mit tudott meg? — érzett rá Mátonyi, hogy a fiúnak a torkán akadt a mondanivalója.

      — Hatházi Péter kollégám, amikor az esetet meghallotta, felkapta a fejét. A Bögözön, ahol ő gyakornok, ezelőtt két hónappal jelentettek már egy hasonló esetet. Tehetős tulajdonos, kutyája nincs, riasztó sem a házon, mialatt elutazott éjszaka törtek be hozzá, egyetlen személy követte el, a behatolás módja hasonló, ujjlenyomatot nem hagyott, pénzt vitt el és kiürítette a jégszekrényt… Péterrel kaptuk magunkat, és még tegnap este bementünk az udvarhelyi rendőrségre. A szolgálatostól engedélyt kaptunk, szétnézni az adatbázisban…

      — Tessék? — nézett nagyot a rendőr.

      — Péter édesapja rendőrkapitány, Udvarhelyen… A szolgálatos Pányoki hadnagy lépett be a rendszerbe, a saját jelszavával. Segített keresni… Még találtunk két hasonló esetet, szintén a környéken. A dossziékat a hadnagy úr nem adhatta ide, azokat csak ön kérheti ki hivatalos úton. Ezek az számok — vett elő egy listát zsebéből.

      — Április 29, augusztus 2, szeptember 15, valamint november 3, a mostani. Ha beékelünk egy júniusit, akkor nagyjából másfél-kéthavonta — motyogta maga elé a nyomozó.

      — Miért gondolja, az is létezik? Miért ne lenne a nyilvántartásban? — érdeklődött a fiú.

      — Mátonyi úr épp vissza akarja vonni a feljelentést… Mondjuk Al Capone jelentette volna az esetet, felkínálva, hogy házkutatást tartsunk nála?

      — Hűha… Akkor esetleg emberünk veszélyben is van? Mert ha „Al Capone” sikeresebben nyomoz, mint mi… — játszott el a fiú a gondolattal.

      — Nem tűnt el azóta, sőt, úgy tűnik, nem tanult a „leckéből”, hiszen folytatja áldásos tevékenységét. Ezek szerint egyelőre nem kapta el a maffióta. Már ha az. Ám, ha azóta se tett le bosszúszándékáról, és mégis sikerül elkapnia…

      — Ha helyébe lennék, én megszorongatnám a tökit az ipsének, majd „befognám”. Egy olyan alak, aki öt betörést vitt véghez sikerrel, nyomot alig hagyott maga után, annak hasznát lehetne venni… — tűnődött hangosan a tanonc.

      — Még egy ok, mindent bele kell adnunk. Meg kell ezt előzni!

      — Meggondoltam magam, nem vonom vissza a feljelentést — szólt közbe Mátonyi. — Kapják el azt a gazembert, különben másokhoz is be fog törni. Ha kell, állom a DNS-vizsgálat árát. Ha pedig letartóztatják, akkor az idei adóm egy százalékát önökre iratom, szponzorálás is szóba jöhet… Megyek, mert sietek, ugyanakkor csak zavarnám a nyomozást. S kérem, ha lehet, a fiút ne kapjon szóbeli figyelmeztetésnél többet. Jó néven venném, ha informálnának a fejleményekről, már ha a szabályzatba belefér — pontosított. — Te pedig tanulj az esetből! — fordult a gyakornokhoz, majd elköszönt és távozott.

 

      Berényi boldogan vette át a megyei rendőrfőnök faxolt üzenetét. Őt bízták meg a betöréssorozat nyomozásának vezetésével. Ám öröme hamar elcsitult, mint az érettségije után a jókedv-förgeteg. A többi dosszié átvizsgálása, és az akkori felelős nyomozókkal való egyeztetés se vezetett eredményre. Csak az vált még valószínűbbé: a tettes ugyanaz. Egyik esetet már zárolták is. Újra ki kellett nyitni. Akadt ugyan még egy vércsepp — egyik behatoláskor a tettes megkarcolta magát, de abból se végeztek DNS vizsgálatot, túl kicsi volt a kár. Ám a próba megvan! Ha a két DNS egyezik, az már bizonyíték, az esetek összetartoznak.

Szorongva várták a laboreredményt. Vajon benne van-e az adatbankban, mert ha igen, tudni fogják ki az elkövet?, és akkor már csak meg kell találni. Egyik nap végre a törvényszéki orvostani labor jelentkezett telefonon.

      — Nyomozó úr, megvan a DNS-vizsgálat eredménye. A vörös hajszál, melyet a november harmadiki betörés, és a vércsepp, melyet az augusztus másodiki színhelyén találtak, ugyanattól a személytől származik. Megkerestük az adatbázisban és megvan! A neve Kovács István, ötvenhét éves.

      — Ebből a névből van egynéhány… Miért ítélték el? Mit követett el? — érdeklődött Berényi.

      — Nem ítélték el. Nincs priusza. Pont a DNS-vizsgálat igazolta ártatlanságát. Ám az adatbankban megvan…

      — Megvan a tettes neve, a személyi száma, egy régi fényképe. Létezik személyi igazolványa és lakcímkártyája, ha el is költözött onnan, valaki ismerheti a környéken… Akadnak rokonai… Ha a DNS-e megvan, akkor az ujjlenyomata is az adatbankban van… — lélegzett fel, végre van nyom, amin elinduljon.  

      — Ne igyon előre a medve bőrére. Van egy probléma… Nem is kicsi. 

      — Micsoda?

      — Kíváncsiságból utána néztem, ki ez a fura szerzet betörő. Kovács István halott.

      — Miii? Akkor ki a jóég… a kísértete fosztogat? Az árnyak általában nem véreznek, és nem hullatják a hajukat… Miként halt meg? És mikor? — kapkodott a nyomozó levegő után.

      — Az idén január huszonötödikén — jött a válasz a vonal túlsó végéről.

      — S amióta meghalt, azóta fosztogat… Ez egy giccses krími… Hej, de kell nekem Sherlock Holmest játszanom… — fakadt ki.

 

 

 1 Csíkszeredával szomszédos falu. 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.