M. Laurens : A zongorahangoló búcsúja

Nyirkos es? fátyolán át 
Kopott ég, seszín? nappal, 
Unott egykedv?séggel 
Ködalak j? ny?tt kalapban. 

Málló vakolattól foszló fal. 
Léptei tompa hangját zengi, 
Macskaköves utcasarkon 
Már e hang is elfelejti. 

Sötét kapu homályában 
Füstté válva t?nik el, 
A krákogó köhécselésre 
Nyikorgó utca-lámpa felel. 

Hirtelen szakad le az este, 
Mégsem csillagos az ég. 
A korcs, nyálkás fák közt 
A lámpa szikrát vetve kiég. 

Vizes tet?k cserepein át, 
Megroskadt kémények alatt, 
Hangoló kínozza a kopott zongorát, 
Míg húrja végképp elszakad. 

Szürke arcán fájdalom ül, 
Kezével egy utolsót simít a fán, 
Fejét lassacskán lehajtja, 
Arcán könnycsepp… halovány. 

Piszoktól szürke az ablak, 
Eltévedt es?csepp kanyarog. 
A szürke város érzéketlen. 
Csak háborgó lelke jajong. 

Újabb ránc jelenik meg arcán, 
Szarkaláb a szemhéja alatt. 
Lelkében már dallam sem cseng, 
Mert örökre megszakadt.

 

(Pest-Buda 2012. február 7.)

Legutóbb szerkesztette - M. Laurens
Szerző M. Laurens 208 Írás
Hogy ne legyen titok: a valódi nevem azonos az 1899‚-ben Nagyváradon született közismert kabarészerzőével, akinek számtalan ismert bohózatán nevetünk a mai napig. Az Ő tiszteletére nem használom a Lőrincz Miklós nevet az írásaimnál. Mottó és ars poetica: Építs Templomot Szeretetből, s ne zárd be soha ajtaját a betérő előtt,ki melegségre vágyik! Építsünk Mi Mind Templomot mindazoknak, kik nem képesek önerejükből téglát hordani hozzá! A Szeretet Templomának oltárán mindig égjen a gyertya, mely fennen hirdeti a szeretet dicsőségét az elfásult világban! M. Laurens ( 2004 )