dudás sándor : A NAPBA HUNY

Riport Szilágyi Hajnalkával *

 

 

Fényképen egy hölgy, hunyt szemmel, átszellemülten. A Nap felé tartja arcát. Költő.

      Oszlopos tagja Héttornyos közösségünknek.

      De ismerjük-e őt?

      Fotózáskor — átszellemült arckifejezése erre vall —, talán így gondolkodott: „Drága Nap! Szeretsz, szeretlek! Átadom magam forró csókjaidnak. Szívem közepéig ragyogsz, a Mindenség forróságával! Feloldozol árnyékaim alól! Egész lényemmel, úszok világot átölelő Aranyfolyódban! Érintésözön, éber-kábulat: Én, Egyetemes ÉN! Hangtalanság, ringató virágszirom-bársony… Nem félek, hatalmas vagyok! De most… valami jön felém… homályos… lassan közelít… Érzem: sziklakemény… Szemem betűkre nyitom: Sanyi! Sanyi, de nem a férjem…

      — Hanem én, Hajnika! Kézcsókom. Válaszolj, kérlek: az előbb leírthoz hasonló állapotban írod verseid? Szférákban szárnyaló gondolataid, képzeleted, stílusod minden erre vall!

      — Azért nem mindig süt így a Nap, vagy ha igen, azt nagyon jól álcázza. Vagy éppen nem a Nap közelében vagyok, hanem begubózva, saját kis csend-világomban. Nincs kötelező versíró időm, nincsenek helyeim, szabályaim, határaim. Általában egy pillanatnyi lelkiállapotot, egy beszélgetést, a „pontnyi-érzést” írom meg.    

      Talán ezért is érezhető a verseimben a fenti áradat, a sodrás, az, ami valakinek sok, és van, aki érti, érzi. Mindkettőt el kell, fogadjam, úgy ahogy tisztelem, akik haikukat írnak, és azokat is, aki minden verstant felhasználva, csodálatos szonetteket írnak. Verseim talán tükrözik, ahogy vagyok, aki vagyok. Csend és zaj, forgás, rohanás és nyugalom. Kettőség. Tűz és víz. Föld és levegő. Nap és hold, éjszaka és nappal. És persze sorolhatnám tovább is, hogy miként élem meg verseimet, hogy születnek, miből bomolnak ki, de szeretném, ha verseim önmagukért beszéljenek, és ha már beszédesek, akkor azokat az olvasó befogadja, ha kölcsönös a „megnyílás”.

      — Ezek az ihlet percei. Ilyen lelki beállítottsággal nem lehet a mindennapi életben boldogulni. Nagy család a tiétek. Hogy viszonyulnak hozzád?

      — De lehet, hisz itt vagyok, jelen vagyok… a hétköznapok rohanásában, az estek csendjében, a reggelek zajongásában. Jelen a családomban, a munkámban. Anyaként, nőként, társként, emberként.

      Igen nagycsalád vagyunk. Van egy huszonkét éves, és egy tizenkilenc éves nagy fiam, és egy tíz éves kislányom. tizennyolc év házasság után váltam el. Ez egy mérföldkő volt életemben, életünkben. Sok-sok zuhanás, hiány, nemszeretem napok, de az élet nem állt meg, nem állhatott meg. Azokban az időkben, 2007-ben kezdtem a netes publikálást. Akkor még azokat a „nyíltsebeket”, az elszakadást írtam ki magamból, azokat a „kishalálokat”, meg nem értéseket, mert másként nem ment. Majd jött a szerelem. Sanyi. Robbant, és életem, életünk 180 fokot fordult.

      A gyerekek természetesen tudnak arról, hogy írok. Fiúk régebben néhány versem elolvasták, de már más érdekli őket. Nem hiszem, hogy hiányt éreznének, ha éppen jön az ihlet, hisz nem helyettesítek, nem teszek félre fontos dolgokat, beszélgetéseket. A versírás egy külön világ. Fészek. Az én világom, amibe persze sok-sok minden belefér, elfér. Esztim, ha jelen van, elolvassa, meghallgatja a verseimet. Még nem tudom benne, hogy, és miként játszódnak le ezek a gondolatok, de talán egyszer erre a „komoly” beszélgetésre is sor kerül. Viszont Sanyi a legkritikusabb velem. Ő az első, aki elolvassa, érzi, éli, és velem együtt megéli a gondolatokat, hisz sok-sok versemben, lett „főszereplő”… A Múzsa.

      — Előfordult már veled, hogy rég a leégett a rántotta, kifutott a leves pár gyönyörű verssor miatt?

      — Még nem, persze ami késik, az nem múlik, de általában éjszaka, késő este írok, és akkor már régen túl vagyunk az ebéden, illetve a vacsorán. Az éjszaka a csend háza. A nappal pedig a dolog háza.

      — Hol szülőhelyed, milyen kislány voltál? Mesélj magadról!

      — Dunaharasztin élek, egy Pest melletti kis városban. Szüleim születésem után pár hónappal elváltak. Édesanyám úgy döntött, nem szeretne tovább nevelni, nyolc hónaposan elhagyott. Szó szerint. Ajtón ki, világomból el, rám zárva mindent. Így kerültem először anyai nagyapámhoz, majd pár hónap után apai nagyszüleimhez. Majd édesapám újra szerelmes lett, de nagyon fiatalon, huszonkilenc évesen „belehalt” a szerelembe. Ez a hiány, számomra felfoghatatlan volt, a mai napig vannak bennem kérdések — ott sodródnak a verseimben —, hisz az utolsó pillanatig, gyerekszemmel, szívvel, lélekkel azt éreztem boldog, hisz láttam újra nevetni, szemeit mosolyogni, de azok voltak az utolsó mosolyok, amit akkor, 1981. április utolsó napján láttam. Másnap feladta… Halála után kerültek kezembe elkezdett novellái, gondolatai, rajzok, levelek, és a „napló”… Édesanyám hiánya viszont akkor lett érezhető, amikor apa halála után, tíz évesen „bemutattak” neki. Ott állt előttem egy nő. Szép, fiatal nő. Kerestem benne az „ént”, kerestem benne az anyát, és kerestem hozzá a szavakat, de nem sikerült. Nem akarta, és sajnos a mai napig nem tud szembenézni velem. tizenhárom éves korom óta nem láttam…

      Jó gyerek voltam, szófogadó. Na, ez volt a mese. Kicsiként babáztam, mint minden rendes kislány, de amikor sorra levágtam a hajukat, és rájöttem, egyiknek se nő vissza a haja, nagyot csalódtam. Már nem is volt érdekes. Olyan életesre vágytam, mindig valamit keresni, kutatni, megtalálni, megtartani. Utcabéli gyerekekkel fociztam, bicikliztem, és nem volt olyan nap, hogy ne szerezzek be legalább egy lila foltot, vagy éppen egy dudort a fejemre. Úgy gondoltam, ha nagy leszek tanító leszek, és megtanítom a gyerekeket a boldogságra.

      Szerettem közösségben lenni, voltam őrsvezető, művészi tornáztam, hét évig kézilabdáztam, és ha úgy adta a lehetőség színpadra álltam, hol betanulva a szöveget, hol pedig spontán, ahogy az alkalom kívánta. Verssel, prózával. Általában Ady verssel.

      Nagyszüleim sok mindenre megtanítottak. Miként lehet, kell elfogadni a veszteséget, és miként lehet előbbre jutni, még akkor is, ha fáj. És kaptam tőlük nagyon sok boldog percet, évet. Rengeteget játszottunk, malmoztunk, kártyáztunk esténként. Nagymamám tíz gyereket szült, én lettem a tizenegyedik. Szigorúan neveltek, ott volt köztünk két generáció, és lehet ebből kifolyólag, az okát és miértjét nem kerestem eddig, és talán nem is kell, elég lázadó, konok, dacos gyerek lett belőlem… és ez felnőttként is, nyomokban megtalálható bennem.

      — „Ki volt tanítód, hol jártál iskolába?”

      — Az Élet volt a legnagyobb tanítóm, és a tanítás, tanulás még mindig tart. Van még mit tanulnom… Amúgy, „szokványos” járat… bölcsőde, óvoda, általános iskola, szakközépiskola, főiskola… és ami közben, és utána sikerült. Tanárok jöttek-mentek, mindegyik valamiért fontos volt, vagy mert nagyon szerettem, tiszteltem, vagy mert nem igazán kedveltem meg.

      — Más költői művekben keresed-e a magaddali azonosságot: elmész a gondolatolvadás pontjáig, ami alkotásaid lényege? Egyáltalán, kik hatottak rád, kiket szeretsz, tisztelsz akár kortársak, akár klasszikusok?

      Az első nagy költő, aki hatott rám, Ady Endre volt. Szakközépiskolás koromban szinte kötelező olvasmányként forgattam, és a nagy kötetének az összes versét elolvasva, mindenhez találtam magamból, az életemből egy-egy pillanatot. Teljesen azonosultam vele, és közben önszorgalomból tanulgattam verseit.  Majd Ady mellé József Attila csatlakozott, Pilinszky, Radnóti.

      Viszont, egy kicsit elkanyarodva a költészettől, meg kell említenem, hogy ami még meghatározó része volt az életemnek, az egy regény volt. Kamasz koromban olvastam először, és azóta többször is. Munkácsy életéről szólt, az Aranyecset és a Nap szerelmese.

      A mai kortárs költők is nagy hatással vannak rám. Szívesen olvasom őket, általában a neten, mert nagyon sokszor időhiányban szenvedek, és így könnyebben, egyszerűbben jutok a verseikhez. Szeretek felfedezni újabb, és újabb költőket, akiket persze már „felfedeztek”, de nekem, minden írásuk… „új”, pont akkor amikor olvasom őket… Faludy György, Fodor Ákos… Itt említeném meg, hogy emberként, költőként, íróként egyaránt tisztelem, és persze a sorrend nem fontossági, csak ad hoc, és így a névsor sem teljes, mindig bővül, folyamatosan, Nagy Horváth Ilonát, Petz Györgyöt, Rossner Robertot, Serfőző Attilát, Pethes Máriát, Molnár Pétert, Vesztergom Andreát, Fehér Miklóst, Kovács-Cohner Róbertet. És itt nincs vége természetesen… Ó, és persze Sanyit, Tarány Sándort a férjemet, aki, ha nem kezd el verseket írni, talán soha nem ismerhetem meg.

      — Mit jelent neked a Héttorony?

      — Elsőként azt, hogy nagyon jól érzem magam itt, több mint öt éve regisztráltam. Részese, szemtanúja, olvasója voltam viharoknak, és csendeknek is, de a tornyok még mindig állnak, és remélem sokáig így marad. És még mit jelent… vers-otthont, tanulást, fejlődést, barátságokat, amik a mai napig fennállnak, és nem csak virtuálisan. Örömmel veszek részt a találkozókon, ha lehetőség van rá, hisz ez is egy újabb világ, az irodalom virtuális létéből való kilépés, arccal, névvel.

      — Befutott, kész költő vagy, köteted azonban még nincs. Mi ennek az oka? Nem akarod? Válogatási gond? Mind egyben szeretnéd? Anyagiak?

      Természetesen foglalkoztatott a kérdés, de elsősorban az anyagiak azok, amik nem teszik lehetővé ezt az álmot megvalósulni, de ez nem keserít el, nem dobom el a papírt és a tollat, hisz az érzések, azok a pillanatok itt vannak bennem, és érzem, ha nem írhatok… ha nem írhatnék… Na, olyan nem lesz…

      Viszont megjelentem már a 7torony Antológiákban. A Holló László Alapítvány és a Néző- Pont folyóirat által 2010- ben meghirdetett országos Holló László-verspályázaton különdíjas lettem, és így a Holló László festőművész képeihez íródott versekből készült Antológiában versem is helyt kapott. Verseim jelentek meg a Közkincs 2010/1 Kincses- füzetében, és a Pécsi egyetemi-újságban is publikáltak tőlem.

      — Mit üzensz a kezdő költőknek?

      — Mint minden út, ez is járható. Mint minden út, ez is tele van göröngyökkel, hegyekkel, szakadékokkal, de járható, mert a művész, a művészet mindenkiben ott él, lélegzik, hisz nem elég élni, meg kell tanulni benne élni az időben. Nemes Nagy Ágnes Tanulni kell című verse jut eszembe…

 

 

Tanulni kell. A téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak.

Tanulni kell. A nyári felhőt.

 

A lobbanásnyi égi-erdőt.

 

Tanulni kell mézet, diót,

jegenyefát és űrhajót,

a hétfőt, keddet, pénteket,

a szavakat, mert édesek.

 

Tanulni kell magyarul és világul,

tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:

tanulni kell, szeretni kell.

 

 

      — Mesélj valamit Eszterkéről, a kislányodról. Ő szintén a versek szerelmese, egészen pici kora óta olvashatjuk versikéit.

      — Eszter az én csodám. Vagyis a család kicsiEsztije. Mindenhol ott van, akár egyszerre. Mindig van véleménye, és persze ennek hangot is ad. Ikrek jegyű, mint én. Nagyon szépen rajzol, és igen, került fel ide a Toronyba is írása. Szívesen tanul verseket. Neki még a kötelező is játék, mert szereti a verseket, és szeret olvasni is. Naplót ír, és mesét, folytatásos-végtelenített mesét. Talán egyszer azt is elhozza ide a Toronyba. Büszke vagyok rá (is), hisz a tanító nénije, mindig dicséri a fogalmazásait, és látom benne a lehetőséget, de hát most még annyi minden foglalkoztatja, néha egyszerre minden, néha pedig lassú tempóban, valami, éppen csak érintve. Előtte még ott az út, a lehetőség.

      — Mit tartanál még fontosnak elmondani, amit esetleg kihagytam?

      — Talán még annyit, hogy a jelenben itt van Esztim, aki nagyon közel van az irodalomhoz, akihez nagyon közel van az irodalom, úgy ahogy az édesapámban is ott volt a művész, viszont szeretném még megemlíteni dédnagyapámat, aki anno, egy kis társulat, színházi társulat „igazgatója” volt. Színdarabokat írt… és a dédnagymamám, akiről sajnos sokat nem tudok, csak annyit színész volt, de amint tehette, elhagyta az országot. Ők csak pillanatok az életemben, de őrzöm őket is, hisz „bennem” vannak ők is.

      Köszönöm a lehetőséget, Sanyi. Megtisztelő, hogy gondoltál rám, annak ellenére, hogy tényleg csak így, a netes irodalmi közösségben, körökben, oldalakon vagyok „olvasható”, elérhető, de talán az, amit adok, annak, aki befogadja, továbbnyílik. Mert… „Míg lombok közt éj lobog, addig kérdezd: ki vagyok..” (W.S.), és én mondom, írom, mondom, írom…

      — Legyen most ennyi elég! Minden szépet és jót kívánva, nagyon szépen megköszönöm, hogy válaszoltál kérdéseimre.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 753 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.