Te is tudod, én is. Olyan természetes, oly magától értetődő, hogy soha senki egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényt, hogy rajta múlik az élet. Mindenki tisztában van vele egészen apró korától, hogy testünk motorja egy takaros kis izomköteg, melynek neve szív. A lényeg, hogy ez a szerv minden emberben ugyanott helyezkedik el bőrszíntől, testmérettől, földrajzi helytől függetlenül, s teljesen egyforma, ha egészséges. Senkié semmiben nem különbözik a másétól. Ugyanazon a helyen, ugyanoda elhelyezett kamrákkal, pitvarokkal és billentyűkkel ellátva egyenlő ritmusban továbbítja, szállítja éltető folyadékunkat, a vért, minden szervünkhöz.
Mindannyian természetesnek tartjuk, hogy ott lüktet a bordánk mögött, különösen, ha úgy teszi a dolgát, hogy semmi gondunk vele. Ez a remek kis szerkezet, amellyel életünk során soha nem találkozunk, soha nem látjuk személyesen, (a ma embere már olyan szerencsés, hogy intelligens gépek segítségével képeket kaphat róla) kérés nélkül azonnal működésbe lép, amint magzati létünk függ tőle, és szolgál minket mindaddig, amíg földi életünk véget nem ér.
Elfogadjuk, mert elfogadjuk, hogy miként testünk motorja a szív, lelkünké az érzelem. Mégis mekkora különbség van a kettő között!
Míg a test látható, fogható, tapintható, ugyanúgy a szív is. Mert félelmetes ugyan, de az orvosok már megállítják, mellkasunkat feltárva kezükben tartják, varrják, foltozzák, kijavítják, és újra elindítják. Azaz, használhatóvá teszik. Sőt, esetenként ki is cserélik egy jobb minőségűvel. Igaz, hogy ez utóbbi pepecselések csak néhány évtizede költöztek be az életünkbe, de ezzel stabilizálták is egyben a biztonságunkat, s tenyéren nyújtják felénk megjavított életlehetőségeinket.
De hol található a lélek, az érzelem? Mondhatnánk, hogy a lélek székhelye a szív, az agy, vagy a mellkas, de még egyetlen sebész sem találkozott vele sosem. Sem a szívszakember, sem az agysebész, sem az, aki bármely okból kényszerül feltárni a mellkast. A lélek tehát láthatatlan, miközben mind tudjuk, hogy létező, hozzánk tartozó jelenség, miként az érzelem. Pedig az orvostudományban már neve is van a vele foglalkozó tudománynak. Nehéz dolguk van, mert a lélek természeténél fogva olyan sokszínű, annyira árnyalt, hogy itt derül ki, minden lény egyedisége. Ezért kezelni, gyógyítani lehet, de átalakítani nem.
Kiderül, hogy látható, tapintható szerveinket lényegesen egyszerűbb definiálni, magyarázni, mint azt, amelyről csak tapasztalásaink vannak.
Komoly tudósok nyilatkozzák, hogy ami nem fogható, tapintható, nem is létezik. Álljunk csak meg! És a matematika? Abból mi látható? A számjegy, ami papírra kerül. Hiszen az egész tudomány következtetések elmélkedések együttese, tehát az elme szüleménye, mely szintén nem tapintható, bár csaknem olyan régi, mint az emberiség. A matematika pedig az elme diadala. Tudomány, mely felhasználandó a csillagászatban, a fizikában, az építészetben, s még sorolhatnánk.
Tehát vannak láthatatlan, megfoghatatlan jelenségek az életünkben, amelyek csodálatos dolgokat képesek velünk tenni, belőlünk kiváltani, ám örökre megfoghatatlanok maradnak. Mert ugyebár itt van az a csodálatos fogalom az életünkben, amit úgy nevezünk, érzelem. Ez már a lélek tartományába tartozik. Vagy ő maga a lélek? Életünk első pillanatában visítva, sikoltozva, vergődve veszünk tudomást arról a számunkra kínos környezeti változásról — miután halálosan kimerülve átverekedjük magunkat egy sötét alagúton —, melynek csaknem rabjai lettünk. De azonnal elcsendesedünk, megnyugszunk, belekábulunk annak a nőnemű lénynek az illatába, érintésébe, akit Illyés Gyula olyan megrendítően nevezett el: „életünknek első asszonya”-nak. Aki egyetlen pillanat alatt nő fel az anyaság misztikumához, s aki haláláig szeret, védelmez és aggódik értünk.
Honnan az a biztonság, amelyet magunkkal hozunk, s mely világra jövetelünk első pillanatától érvényes? Miféle jelekből tudjuk, érezzük, hogy itt minket vár az az egy, s szeret? Honnan a szeretet, mely anyává avat egy nőt? Honnan ez a láthatatlan, megfoghatatlan valóság, amely néha úgy megkínoz, hogy belerokkansz az elviselésébe, s mely máskor magasba emel? Előfordul, hogy te kínozod meg magad lelkifurdalás, sérelem, veszteség ürügyén, de van, amikor más teszi ezt veled. Meglehet, hogy szerénység rád a jellemző, más esetben a becsvágy. A rettegés, vagy a biztonság. Minden pozitív élmény ellentétpárja, s nem szabadulsz tőle, csak az utolsó lélegzetvétellel.
Honnan az emberben a közöny, a szeretetlenség, a gyűlölet, mely szintén láthatatlan, bár sajnos gyakorta felismerhető, mely tragikus ellentéte a szeretetnek? Ennek a számtalan érzésnek az ölelésében/szorításában éljük le életünket, melynek esetleges szereplői vagy szemlélői vagyunk, s ha szerencsénk is van, nem szenvedjük meg nagyon.
Ütjük egymást, rúgjuk egymást, s gyalázzuk is helyenként. Öleljük egymást a feltörő, és mások által észrevétlenül irányított érzelmeink következtében. Akik rúgnak, többnyire összekapaszkodnak, egy alomba valónak tekintik magukat, s vallják, hogy összefogásban az erő. Megérzik egymást az egyívásúak. Akiket rúgnak, szintén összekapaszkodva próbálnak védekezni, de sohasem tudod, mikor lép át az egyén a másik csoportba, és mikor lesz a másik csoportból egyik. Ki lesz az első a marakodásban, és ki üt vissza. Elkezdődik ez az érzelemjáték az óvodában, s félő, hogy sosem lesz vége. Mert mindent az érzelem irányít, de minden érzelmet igába hajt valaki, s ha képes akaratát átvinni a másikra, már manipulálja is általa. Az érzelmek hatalmas tárházából egy hajt embereket egymás karjába, ismerteti meg a világ legcsodálatosabb érzésével: a szerelemmel. Ez az érzelem tesz boldoggá, féltékennyé, zsarnokká vagy boldog kiszolgáltatottá.
Optimális esetben az okos szeretettel irányított nevelés a legkiválóbb érzéseket váltja ki a gyermekből, bár, fájdalom, arra is van ellenpélda. Amikor közönyös, érzéketlen, ellenálló, sőt durva, kegyetlen érzelmek törnek elő olyanokból, akiknek a nevelése nem indokolja ezt. Bennük tehát az érzelem negatív előjellel rakott fészket. Ennek következménye a szülőkben a döbbenet, a szégyen, a legkegyetlenebb fájdalom, melyet minden megmozdulásával gyakorta tervszerűen idéz elő a deviancia.
A lélek. Hát, igen, a lélek sokféle. Ez a valami, melynek nincs meghatározható helye a testben, nem érinthető, tapintható, nagyszerű és elrettentő teremtményekben nyilvánul meg. Szívet, szemet gyönyörködtető testben lehet hasonlóan szép, meleg, szinte emelkedett lélek, mások érdekében tevékenykedő, áldozatkész, és önzetlen. Az is megtörténhet, hogy hasonlóan szemet gyönyörködtető testben tragikusan durva ösztönök uralkodnak, rémisztőek, ártó szándékúak.
Vannak közöttünk Teréz anya lelkűek, és Jézus lelkűek. Vannak, akiknek lételeme a segítés, akik magukra vállalnák a világ bűneit, s letörölnének minden könnyet. Az ellenkezőjére is rengeteg példát találhatna a hátratekintő, de az előre nézők sem érezhetik magukat teljes biztonságban.
Az ember, akit megajándékozott a sorsa ezzel a különleges és láthatatlan valamivel, amelynek lélek a neve, felsorolhatatlanul sok bűnt követett el az emberiség története folyamán önmaga, az egyes ember, s az emberiség ellen, változatlanul viszi tovább az individum jellegzetességeit. Ez a sorsa. Ezzel született. Erre született.
Mégis áll a világ. S állni is fog, mert örökké tartó. Amiért megmenekült Ninive a pusztulástól, hiába átkozódott Jónás. Mert még a kevés jóság is menti a menthetőt. S, mert napjainkban egyre inkább lehet érezni, hogy a mindenkori átlag tiszta szemmel, nyílt lélekkel tekint egymásra, s összeadja azt a szeretet mennyiséget, mely fenntartja az egyensúlyt örökké.
2006-10-23
2006-11-08
2006-11-15
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: Kertész Éva
