Pörögtek a lapok, izzott a levegő, forrott az éj. Megtelt a szoba, akár egy gardrób, ide-oda dobált ruhadarabokkal. Már-már szándékos veszteni akarásban vágyott szabadulni utolsó zoknijától is a kis Viola, de addig még sokat kellett vesztenie. Tény, ami tény, sokak erősségévé vált itt a vesztés.
Zártkörű rendezvényen, fagyos tekintetű, cilinderes osztó zsonglőrködött a lapokkal. Nem tudni honnan szerezte ezt a maskarát, a szomszéd Józsi, de eleget itatták ahhoz, hogy érzéketlen maradjon a strandruházat kevesítette változatával szemben. Egy idevágó jó tulajdonsága volt, álmában is tudott kártyázni. A kezdeti sikongást és örömbuzdításokat, a szívdobogás túlzott sebessége váltotta fel, amikor még hangulatában is feszes Johanna, belső örömére, nadrággombjaihoz kényszerült nyúlni. Ekkor vágódott ki az ajtó és a száztizennégy kilós, pocakos Lajos bácsi lépett be, súlycsoportban hozzáillő Icukájával.
– Sziasztok srácok! Nem is mondtátok, hogy póker van. Lökjétek odébb magatokat, csináljatok még két helyet, beszállunk!
– Á Lajcsi bácsi, ez nem maguknak való. Tudja, itt fiatalkori szívdöngések bongnak. De költőien tudok beszélni… már megbocsássanak. – szólt Aladár – Aki veszít, ruhát dob egészen a pőreségig.
– Te Aladár, te tudtad, hogy van ilyen? – visította el magát Icu.
– Igen Ica néni…
– Hogy mi mindenről lemarad az ember, ha túl korán születik! Na osszad fiam, aztán majd szaporán veszítünk! Megértetted Lajos, drága jó Lajosom?
– Naná, bögyöske! Ne hosszan, mert akad itt néhány túlöltözött kiscsibe.
Mindenki összenézett és hirtelen elkezdtek nyerni. Gyorsan felöltözött, a fiúk-lányok, már-már teljesen lepőrült serege, ám a két hívatlan, olyan póker-magabiztossággal veszített, hogy a közveszély özönölte teli a szobát. Lajos bácsi, éppen az ingét gombolta kifelé és Ica néni is túl sok mindent akart egyszerre levetni.
– Hány óra van, Gergő?
– Tizenegy negyvenhét…
– Azt a keservit, elszúrtuk gyerekek!
A többiek nem értették mit akar, de a jó szándék, csak úgy ömlött a srácból.
– Már öt perce pénzben játszunk. Lajos bácsi, Ica néni ruhát fel, minden vesztes parti egy tízes. Tudják, ennyi a bank minimum!
– Tíz micsoda, gyerekem? Csak nem Dollár?
– Nem, Lajos bátyám, Euró!
– Hát mi most már elleszünk kibicnek itt, ugye, én egyetlen Icukám? Ti csak dobáljátok a lapot!
Feleletet egyik sem adott és bort sem hörpintettek közkívánatra, ám az uraságnak egykoron, abban a kurta kocsmában címzett jókívánságok alapözönével, leányok, s legények pókernek véget vetve kullogtak haza.
– Hát Icukám, most jól lemaradtunk.
– Le, Lajosom, ezek a büdös kölykök is hazamentek, mielőtt még valami eget verő baromságot csinálhattak volna. Ne tátsd a szád, nyomás haza, én egyetlen Lajos nevűm, még ehetsz egy tál nyögvenyelőt lefekvés előtt.
Icuka néni, ura arcába csípve kacsintott egy rémületeset és nyakkendőjénél fogva kezdte el, az egyre bátortalanabbat hazavezetni.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Boér Péter Pál
