Szilágyi Hajni - Lumen : Talán

 

 

Faltól falig nyújtózkodó árnyékában toporog. Indulna, de az idő indaként kúszik kezére, lábára. Olyan, mint egy bebábozódott pillanat. Nagy levegőt vesz. Kibomlik.

Lomok közt guberálja az elhajított emlékeket. Keresi a mát, a holnapok gondolatát, a tegnapokban felejtett szavakat. Kezében könyv, üres minden lapja, már nincs miről mesélnie, nincs kinek írnia. Csak firkálja a betűket, maszatolja a gondolatokat, érzéseket. Vonalakat húz, két pont közé rajzolja a reményt, keresi az indulásait, érkezéseit. Hiába várakozik, ma minden késik. A vonat. Az ölelés. A tegnap. A holnap. Az ígéret. Az élet.

Szelíd arccal ébred felette a hajnal. Világnyi érzés alá szorul szíve. Vállán tépett tollaival a csend gubbaszt. Szánalmas szerep, ócska színészekkel ebben az életnyi színdarabban. Talán, ha nem lenne ez az egész ilyen lassú, talán, ha valaki meghúzná, kinyitná, eltépné, levágná, elvágná, kitagadná, elűzné, hívná, lökné, tartaná… Talán akkor könnyebben fogadná el, hogy a holnapba maradásért levegőt csak akkor vehet, ha kikotorássza zsebeiből a fekete-fehérre gyűrt könnyű álmokat.

Hova tűntek a hősök? A gyermekarcú játszások? Szeret, nem szeret sziromszaggató érzések? Hova tűnt a nyár, ki elől bujdokol a riadt ősz? Ordító közönnyel gyalogol mellette a magány. Fején csörgősipka, vigyorra festett szája körül mély ráncokat vésett az idő. Nincs ereje, hite, hogy hátat fordítson neki, és elfusson előle. Gondolataiba próbál visszabújni. Megoldásokat keres. Képletet, egyenletet. Harmóniát. Békét. A lovakat lelőtték, a hidakat felégették, ezt már megtanulta. Ennyi a történet. Ennyi lenne az ő története? Valahol blues szól. Zene árad a falakból. Lassan eléri a szívét…

A reggel csendkezeiből kivetkőzik a világ. Csupasz, reménytelen valóság veszi körül. Talán a sarkon túl lehet az az élet, amit pontosan egy életen át keresett háztól házig, utcától utcáig, születéstől halálig. De csak az éjszaka hálójából kizuhant csillagok úszkálnak a tegnap pocsolyáiban. Leguggol hozzájuk, síró, sápadt fények táncolnak ujjain. Lepkeszárnyakat bontanak az emlékek.

Jó szeretve lenni. Tudja. Érzi.  De akkor mi ez a halk roppanás a szíve körül. Irgalomért szűköl a lélek, mégsem hallja meg senki. Senki…senki…

A kirakatokban arctalan árnyékok rendezgetik a lélekszakadt pillanatokat. árleszállítás, egészen le a pokolig. Reklamáció, csere nincs. Az üveghez nyomja a homlokát, mint gyerekkorában tette, amikor kint zuhogott az eső. Apró ujjaival követte a kékcseppeket, ahogy mosolyogva legurultak az ablakon. Körberajzolta őket. Játszott. Madarat. Napot. Életest. De most, hiába rajzolgat ujjaival, könyörtelen néz vele szembe egy torz, hazug világ.

Mögötte hullámzik az idő, felhők vonulnak, szemében ottfelejtett érzések rohannak, fuldokolnak az egyre mélyebb mederben. A révész ma is késik. Ma sem viszi át senki a túlpartra a szerelmet. Nem mozdul. Olyan, mint egy üvegszilánk. Látható, tapintható, megtöri a fényt, s közben hasad benne, körülötte a tompa, idegen fájdalom. önmaga fájdalma, ellensége, bűne, megváltása. Az ég felreped, szemérmetlenül bújik ki a mezítelen nap a horizont öléből. Elhazudott pillanat ez is.

Elfogytak az imák, amik újra felépítenék templomát. Elfogyott az út ahonnan indulni, és ahova érkezni lehetne. Semmi nincs. Ami van, az túl mélyen kucorodik. Lélegzik, akar, dörömböl. Az álmok vele együtt bebábozódnak a csendcsobogásban, s míg az utolsó hangok kitartanak, fekete lepkeként zuhannak vissza a MásVilágba.

Romos lépcsőkön gyalogol. Eltűntek a falak, kapaszkodók. Már zene sincs, áttűnik rajta minden. Zátonyra futottak a hangok. Lent van és fent. Ennyi maradt. Hajsza, éhes vad, és átkozott üldözők.

A versek meghajolnak, majd kettétörnek benne. Isten valahol a betűk közt alszik. Hallgat a szó, a csend, a zaj. Egyszemélyes maraton az életért, az élet ellen.

Újabb nagy levegő.

Újabb lépcsőfok.

Pedig tudja, az életet még senki sem élte túl.

…de talán holnap felébred Isten is…

…talán holnap…

…talán…

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"