Sonkoly Éva : Carpe diem

Illusztráció: Agnesse Claudia Masucci képe *

“Hisz a tegnap csak álom, a holnap csak látomás, de ha jól éled, a ma boldog álommá tesz minden tegnapot, és minden holnapot remény látomássá. Várd hát nagyon ezt a napot! Így szól a hajnal köszöntése”

Kálidásza

 

      Lassú léptek, séta, zörgő levelek, sejtelmes éjszakai fények. Egy csipkeszegélyes őszi levél hullása, csillagok fénye.

      Minden kanyar után nehezebb a lélegzet, hunyorgó fénnyel pislognak a csillagok, vagy csak olyannak mutatják magukat? Nem tudja.

      Hova is indult?

      Van egyáltalán cél?

      Kezdetben minden olyan elérhetőnek tűnt. Talán nem is volt olyan régen — gondolkodik.

      Egy levelet perdít elé a szél. Összesodródott, tavalyi, száraz levél. Lehajol érte.

      — Milyen régi? — nézi merengve. — Mennyi minden történt azóta!

      Szinte suhan a gondolata. Keskeny, majd szélesebb utakon…

      Magába néz közben, befelé a lelkében váltogatja a képeket, a helyszín ugyanaz, a szereplők is.

      Mi változott? Nem érti. Elmúlt egy év és neki most mondania kellene valamit. Áll a ház előtt. Sohasem járt még itt.

      — Ha tudná, megérezné, kilépne a kapun… — Lassan nyílik előtte, pedig meg sem érintette, csak gondolt rá.

      Belép az udvarba. Olyan, mintha járt volna már itt… Igen: gondolatban. Nézi a sötét ablakokat.

      Most… de nem történik semmi, csak a szél lesz hűvösebb.

      Áll ott tétován és gondolkodik.

      — Hogy is volt akkor régen?

 

      Fűszálon egyensúlyoz lelkem,

      finom léptekkel megyek eléd,

      egy szó elég:

      “Várlak!”

 

      Akkor talán boldog volt? Gondolataiba merül.

      — Mi a boldogság? Csendes, nyugodt béke. Meghitt esti beszélgetések. Megértő szemek.

      A többi? Kék holdfénybeli álom-világ.

      Felnéz a csillagokra. Szinte bólint a vonuló felhő, árnya körbe rajzolja a tájat. Sóhajt. Talán sohasem élt igazán.

      Gyermekkorában? Akkor igen! Bársonyos, szép estéken halkan beszélgettek a felnőttek.

      És ő?

      Akkor is álmodott. Különös szép világot — magának.

      Most itt áll egy ház előtt… a holdfény hidegen csordul mögötte a rőt színű levelekre. 

      Ott van előtte a meleg otthon — más otthona — mögötte a hideg, hívogató fények.

      Mindig is a kettő között élt.

      Ekkor egy kéz lassan becsukja az ablakot. Szinte maga előtt látja azt, aki leengedi a redőnyt.

      — A keze? — Nézi a sajátját, mint az őszi levelek fonák erezete, idő rajzolta vonalakkal.

      — Az idő? Igen, múlik. Elmúlt.

      Mégis — mosolyog — néha eljátssza még az ifjúságot…

 

Legutóbbi módosítás: 2012.09.10. @ 16:12 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"