„Hisz a tegnap csak álom, a holnap csak látomás, de ha jól éled, a ma boldog álommá tesz minden tegnapot, és minden holnapot remény látomássá. Várd hát nagyon ezt a napot! Így szól a hajnal köszöntése”
Kálidásza
Lassú léptek, séta, zörgő levelek, sejtelmes éjszakai fények. Egy csipkeszegélyes őszi levél hullása, csillagok fénye.
Minden kanyar után nehezebb a lélegzet, hunyorgó fénnyel pislognak a csillagok, vagy csak olyannak mutatják magukat? Nem tudja.
Hova is indult?
Van egyáltalán cél?
Kezdetben minden olyan elérhetőnek tűnt. Talán nem is volt olyan régen — gondolkodik.
Egy levelet perdít elé a szél. Összesodródott, tavalyi, száraz levél. Lehajol érte.
— Milyen régi? — nézi merengve. — Mennyi minden történt azóta!
Szinte suhan a gondolata. Keskeny, majd szélesebb utakon…
Magába néz közben, befelé a lelkében váltogatja a képeket, a helyszín ugyanaz, a szereplők is.
Mi változott? Nem érti. Elmúlt egy év és neki most mondania kellene valamit. Áll a ház előtt. Sohasem járt még itt.
— Ha tudná, megérezné, kilépne a kapun… — Lassan nyílik előtte, pedig meg sem érintette, csak gondolt rá.
Belép az udvarba. Olyan, mintha járt volna már itt… Igen: gondolatban. Nézi a sötét ablakokat.
Most… de nem történik semmi, csak a szél lesz hűvösebb.
Áll ott tétován és gondolkodik.
— Hogy is volt akkor régen?
Fűszálon egyensúlyoz lelkem,
finom léptekkel megyek eléd,
egy szó elég:
„Várlak!”
Akkor talán boldog volt? Gondolataiba merül.
— Mi a boldogság? Csendes, nyugodt béke. Meghitt esti beszélgetések. Megértő szemek.
A többi? Kék holdfénybeli álom-világ.
Felnéz a csillagokra. Szinte bólint a vonuló felhő, árnya körbe rajzolja a tájat. Sóhajt. Talán sohasem élt igazán.
Gyermekkorában? Akkor igen! Bársonyos, szép estéken halkan beszélgettek a felnőttek.
És ő?
Akkor is álmodott. Különös szép világot — magának.
Most itt áll egy ház előtt… a holdfény hidegen csordul mögötte a rőt színű levelekre.
Ott van előtte a meleg otthon — más otthona — mögötte a hideg, hívogató fények.
Mindig is a kettő között élt.
Ekkor egy kéz lassan becsukja az ablakot. Szinte maga előtt látja azt, aki leengedi a redőnyt.
— A keze? — Nézi a sajátját, mint az őszi levelek fonák erezete, idő rajzolta vonalakkal.
— Az idő? Igen, múlik. Elmúlt.
Mégis — mosolyog — néha eljátssza még az ifjúságot…
Legutóbbi módosítás: 2012.09.10. @ 16:12 :: Sonkoly Éva
