Emlékszem a szélfényes jaj-időkre,
vörös hó hullott, s éretlen almazöld
álmot kent a kor nincsen kenyerünkre.
Kehes volt az égbolt és meddő a föld.
Ép, hogy éltünk, gazdagon ínség járkált,
rozsdán csikordult fogaink kiverték
egymást étlen s a leosztott kártyát
– ki vagy s mi leszel – titkosan keverték.
Elmúlt, mint a kór, nem fáj, csak ha kérdik
visszamutogatva rá nyakra-főre,
belénk vernek vaséket fejtől térdig,
hogy gyökértelen tőkénk görcsbe rándul.
Észre se veszed, mint kacsint kajánul
az átkos, mikor kettéhasadsz tőle.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.26. @ 19:55 :: Seres László
