Ha lennél, a párom volnál, de a nem létező csupán illúziókat kerget, amelyek sorban nem léteznek. Sem lét, sem pár, sem barátság, te sem, sőt, illúziók sem. Bár mi, léttelen nagy semmik egymásba fonódva képzelgünk tova, s fújjuk a magunkét mintha volnánk. Nagyfejű, dagadt orkánfelhő gyanánt, aminek ott lenne a helye, ahová az eget képzeljük. Jobbra, balra úszkálnánk rajta, de ahogyan úszkálás, úgy jobbra, balra sincs. Sem jojók, felhők, vagy te meg… hát magamon elgondolkodnék… Az idő a nemlét képzelgése csak. Ugye te sem érted, hogy miként vizionálja egyszerre a rengeteg léttelen ugyanazt? Ha felnézel erre a szakállillúziót gerjesztő, korrupt akáctörzsre, érthetetlen, de szinte mindenki ugyanazt – legalábbis nagyon hasonlót – mesél. Regélnek göcsörtökről, s odvak bemélyedéséről, kéregről, hajdani lombról, meg virágfürtökről. Mondják ezt a senkik a semmikről, akár a barkóba játékban. Élőlény, tárgy, fogalom, egyik sincs, csak a végzetszerűen kiteljesedett nagy darab nihil. Amennyiben ezt végre hajlandó lenne mindenki tudomásul venni, saját személyét is kipipálhatná. Pipa sincs, amint papír és írószer sem. Hogy mennyi-mennyi képzelgő alak van, s mind azt hiszi, hogy megalapozottan fantáziálnak. Mi megesszük a csendes nihilizmust, és kivetítjük azt a nagy egészre. Rád is te tökfilkó, mert te sem vagy! Nem csak értékek nullázódnak, de értékalkotók is, amilyen te is vagy.
– Bocsánat drágám, most éppen értékekről beszélsz…
– Nézd, te aki senki vagy, vedd atyai kürtös pofonomat, úgyis átsuhan a levegőn. Ne oktatgass, tudom, hogy nincs! Mit jajgatsz, ha fejed lenne, te is volnál, anélkül az élet nulla, mint a meg nem született. Bár, ha valaki elmondja mi az a születés… Elmondani biztos képes lesz, mert spekulatív csűrcsavarással bármit be lehet bizonyítani, még azt is, hogy ő van, látta amikor megszületett. Pedig azokra a drága, szép együtt gondolkodókra emlékszem – idő úgy sincs mint tudod -, ha egyszer semmi nem létezik, akár ideképzelhetem őket, ahogy téged is.
Olyan jó volt az előbb pofon vágni téged. Mutasd csak! Jókora dudor nőtt oda. Csapok még egyet, kettőt, a semmire úgy sincs semmi hatása. Semmivel semmit nem lehet kezdeni. A zéró, nulla, matematika sincs, és kicsi meg sok, de még a nincsen sincs!
– Értem, nagy nem létezőm!
– Mit mondtál, hogy a micsodád vagyok? Én ne létezek? Na mutasd a fejed! Püff egyet! Kapsz még, mert te úgysem létezel.
– Bocsánat, teljesen elbizonytalanodtam, vannak egészen nem létezők és részben, mégis esetleg élők?
– Ó te kis gargarizálni való, ha volna élet, most élnél, de nincs, amint te sem vagy. Derekadat, meg dupla monoklis fejedet is csak sajnálatból hagyom rád, ahogy galériák jobbra, balra termeiben impresszionista festők benyomásait sugárzó műveket. De hát, festők impressziók nélkül – a galéria teljes bizonyíthatatlan, de tudatosított nem létezésében – maguk sem létezők. Kapd a szatyrot, és hozz harminc kiló barackot, különben szétpofozlak, te nagyra nőtt tanulni vágyó agyatlan buborék! Bár ha a buborék létezne, agy és nagyra növés, akkor saját magamat cáfolnám meg tanaimban. Lemész, a sarkon jobbra fordulsz, aztán az első leágazásnál balra, egyenesen nekimész a zöldségesnek. Leméreted, de jól odafigyelj be ne csapjanak, és jössz! Ha netán nem találsz elég szép példányokat, visszamasírozol, fel a központba, vagy ki a vakvilágba, a nagy baracktermő kutyafülre, és onnan szüretelsz nekem precízen harminc kilónyit, mert igencsak megéheztem.
– Én drága nem létező férjuram, már indulok is a semmiért!
– Ne gúnyolódj letörpület! Aki engem lesenkizik, nagykanállal issza a pofonokat. Annyi tanulnivalód van még, te csetlő-botló prücsök, hogy a barackhozást is másra kellet volna bíznom.
Az asszony megindult a nem létező utcák nem létező fordulóin, nem létező üzletben, sosem volt gyümölcsöt, nincs pénzen, súlytalan senkikkel megmérettetni, és mire visszaért, majd leszakadt a válla a befőznivaló harminc kilótól. Mert tanulni vágyott!
Azt már megjegyezte, ő senki, minden más érzékelése is, az egész külvilág, az univerzum, űr, föld, lég, víz, szép, csúnya, de még valahogy el kell vergődnie a nemlétező fejét fájdalmasan fáradtra püfölő, henye társa nem létének tág jövőbeli realizálásáig. Ehhez még millió lépcsőfok vezet!
El kell felejtenie időt, tágat, jövőt, lépcsőt, meg azt a sok-sok kis nihilt, ami az egy darab nagy nihilhez, lekvárfőzés után konyhából kijövet vezet, átnevezve feleséggé, mert ha ő nincs is, mégis csak jó feleség szeretne lenni.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.10. @ 22:37 :: Boér Péter Pál