Futottam, mert futni jó!
Éreztem, ahogy az Ember sarkantyúja az oldalamba vág. Fájt, de már megszoktam. Hallottam lovasom rikoltását, a ménes fújtatását, az ostorok csattanását, egy víz zuhatag halk csobogását a távolban és a riadt állatok menekülő neszeit. Az előttünk vágtató ló félelme tisztán érezhető volt a levegőben! Nem akartam üldözni, de nem volt választásom. Már csikókoromban megtanultam, mi történik, ha ellenszegülök. És annál a kínkeserves halálnál még ez is jobb volt!
Csak futottam tovább kimerülő fajtársam után. Hallottam az Ember hangját, amint azt üvölti: „Gyorsabban!”, de nem akartam foglalkozni vele. Futottam, mert szerettem futni! Ez volt az egyetlen szép dolog az életben. Élveztem, ahogy simogat a szél és megszaporáztam a lépteimet.
A musztáng rohant tovább. Jól tette, pedig még csak nem is sejtette, mekkora kínszenvedés elől rohan. Honnan is tudta volna?! Csak mi tudtuk, milyen nyomasztóak a bokszok az istállóban, vagy milyen egy fához kikötve állni órákig! Csak mi emlékeztünk rá, milyen amikor a forró vasat az oldalunkhoz nyomják! Amikor ostorral és sarkantyúval büntetnek akkor is, ha azt tesszük amit kérnek! Amikor egész álló nap, megállás nélkül megyünk, őket és a nyerget cipelve! Csak mi tudjuk, hogy milyen érzés, amikor bezárulnak mögötted a kapuk, elzárva a külvilágot! Senki más nem élte át ilyen keservesen a belovaglást, mint mi! Amikor beraknak egy akkora karámba, ahol csak a fejemet tudom megmozdítani! Odakint több száz ember üvölt ijesztően. Aztán ránk dobnak valami nehezet, én pedig nem tudok ellenkezni! Majd valaki a hátamra veti magát és nekem minden porcikám menekülésre biztat, veszélyt kiált, de meg sem tudok mozdulni, csak állni rémülten, egészen addig amíg ki nem nyílik a kapu! Akkor kirohanok a hatalmas pályára, körülöttem üdvrivalgás, és rohanok az életemért és a szabadságomért teljesen reménytelenül, feleslegesen! Órákig hajszolnak, míg végül a végkimerülés határán megadom magam. Ezután megtanítják az alapokat, majd minden mást, csak a büntetést ismerve! És onnantól kezdve nincs megállás: teszem amit ők akarnak, musztángokat üldözök, rettegve a létező legnagyobb büntetéstől, amit az engedetlenségért kapok: a hosszú és fájdalmas halál az Ember keze által!
És akkor, amikor a ménessel kergettük a musztángot, csak a ló tekintetére emlékeztem, amikor lesújtottak rá a késsel: soha nem láttam még akkora szenvedést és fájdalmat egyetlenegy szempárban! A hangja pedig… még nekem is fájt! Ott hagyták, elpusztulni a kínjaival, amiket azért érdemelt ki, mert a lovasa leesett róla!
Egy sziklás vidékig követtük a kétségbeesett musztángot.
Egy kiálló ág beleakadt a szárba, ami tépte a számat. Egy rántással kiszabadítottam a fejem, de a szár elszakadt. Hallottam az Ember káromkodását és láttam a néhány száz méterrel messzebb fekvő erdő ijesztő lobogását! A musztáng hirtelen eltűnt, mi pedig futottunk tovább, el két sziklafal között, át egy faág alatt. Nagy puffanást hallottam és a súly eltűnt a hátamról, az oldalamba vágó sarkantyú nyomása megszűnt és én szabadon futottam, egyre gyorsabban és gyorsabban a lobogó erdő felé.
A ménes eltűnt mellőlem, de én rohantam tovább! Éreztem, hogy a fák veszélyt rejtenek, tudtam, hogy a sistergés és pattogás fájdalmat okozhat, de csak vágtattam tovább, egyenesen! Tudtam mit kapok, mert leesett a lovasom! Halál vár rám, kegyetlen! Olyan halál, aminél minden jobb: hosszú szenvedés a porban! Úgy gondoltam: ha a fák halált is jelentenek, önszántamból, boldogan futok be közéjük.
Minden jobb ennél a rettegéssel teli életnél! Minden jobb a mostani életemnél!
És csak futok be a fák közé! Nem érzem a fájdalmat, nem érzem a meleget, csak a boldogságot! Szabad vagyok!
És csak futok, mert futni jó!
Legutóbbi módosítás: 2012.08.23. @ 15:47 :: Barczikay Lilla
