Barczikay Lilla
Vezetéknév
Barczikay
Keresztnév
Lilla
7 év 2 komment

 

A kislány a kanapén ült.

        Nem emlékezett, hogyan került oda!

        A sokk, akár az áram, bejárta a testét. Végigszaladt minden idegen, behatolt a csontjai közé és birtokba vette a szerveit. A gyermek nekifeszült a kanapénak, szorosan átölelve a térdeit, a lehető legkisebbre zsugorodva. Azt akarta, hogy a régi bútor magába szippantsa. El akart benne rejtőzni. Aztán a sokk eljutott a fejébe is. Beférkőzött az agyába, és teljesen megbénította. A kislány elfelejtette, hogyan kell mozogni! Képtelen volt felpattanni a kanapéról és futásnak eredni. Nem sírt, nem sikított és nem remegett. Rettegő tekintettel, mégis szinte vakon meredt maga elé.

        A szeme sarkából látta, hogyan lobognak a lángok a szomszéd szobában, hogyan kezdik el lassan felemészteni a nyitva felejtett ajtót is.

        Látta az ablakot, érzékelte a mögötte mozgó alakokat, az újra és újra felgyulladó fényeket.

        Aztán valami nekirepült az ablaknak, hatalmas robajjal betörve az üveget, millió apró szilánkkal árasztva el az amúgy is romokban álló szobát és utat nyitva a hangoknak. A kétségbeesett sikolyok és a robbanások hangja betöltötte a kislány fejét.

        Ő azonban meg sem rezdült.

        Csak ült tovább, dermedt, rettegő némaságban.

        Egy lángoló alak támolygott be a látómezejébe, majd összeroskadt az ablak előtt. Halálsikolyait hallva a kislány hirtelen kieresztette a levegőt a tüdejéből, amit ki tudja, mióta tartott már vissza. Hörgés tört fel a torkán, mire riadtan összezárta a száját, és még jobban nekifeszült a kanapénak.

        A szoba másik végében az ajtó egy fájdalmas reccsenés kíséretében kirepült a helyéről. A nyílásból áradó füstből egy alak vált ki. A kezében fegyverrel, különös, idegen tekintetében gyilkos dühvel berontott a szobába.

        De a kislány teste nem tudott több félelmet elviselni! A gyermek agya, mintha feladta volna a küzdelmet a rettegéssel, úgy döntött, nem vesz róla tudomást. És nem hallotta többé a zajt, nem látta a fegyveres idegent.

        Egy dal kúszott be a fejébe. Egy dal, amit még nagyon régen tanult. Nem ismerte a nyelvet, amin sok évvel ezelőtt elénekelték neki, de tudta, mit jelentenek a szöveget alkotó szavak és mondatok.

        Kinyitotta a száját és énekelni kezdett. Nagyon halkan, már-már hangtalanul. De a hangja nem remegett. A dal imaként csendült fel, erőt adva a kislánynak.

        Az idegen pedig megtorpant az ajtóban és elkerekedő szemmel meredt a kanapéhoz bújó gyerekre. Lassan egyre közelebb és közelebb araszolt hozzá, a kislány azonban nem nézett rá. Mintha észre se vette volna.

        Csak énekelt tovább, előre meredve, nem törődve a falon lobogó lángokkal és az utcáról beszűrődő hangokkal. Csak énekelt, szinte suttogva, el-elakadó lélegzettel. És érezte, ahogy a dal magához öleli és megvédi.

        Újra és újra elénekelte hát, mozdulatlanul.

        Az idegen pedig még közelebb jött. Összeráncolt szemöldökkel koncentrált a szavakra és bár nem értette őket, a szíve mélyén érezte, hogy mit jelentenek.

        Összerezzent, amikor egy újabb robbanás megrázta az épületet.

        Látta az ablak előtt elrohanó bajtársait, hallotta az odakint elhangzó parancsokat és tisztában volt az egyre közeledő lángokkal is.

        Be terrified — hallotta, ahogy a kislány újrakezdi a dalt.

        It’s something I can’t be.

        Az idegen végül megtette az utolsó lépést is, ami addig elválasztotta a kanapétól és a karjaiba kapta a gyermeket. A kislány egész testében összerándult, még énekelni is elfelejtett. Az idegen attól tartott, hogy elveszti az eszméletét ijedtében. Amikor azonban kiugrott a betört ablakon és a többiek után rohant a romhalmazzá vált utcákon, a kezében tartott gyerek megint énekelni kezdett. Mintha a dal távol tartott volna tőle mindent. A látványt, a félelmet, a hangokat. A kislány hangjára koncentrált és érezte, ahogy a dal neki is erőt ad.

 

        Még évekkel később is, valahányszor ránézett a romba döntött városból kimentett lányra, felcsendült a fejében a dal, ami végigkísérte kettejüket a hazaúton:

        Be terrified.

        It’s something I can’ be.

        I didn’t know the continue,

        The song was two lines,

        I didn’t write the song.

        But know, my fear write the lines,

        Write the song,

        Make the sentence what I song.

        And I don’t panic, don’t fear,

        Don’t affraid of anything,

        While I’m singing the song.

 

        A kislány a megmentője otthonában töltött első évek némaságát minden nap egyszer megszakította ezzel a dallal. Kint üldögélve, magányosan, az idegen földön, az idegenek között, elénekelte a szöveget, ami régi volt és otthonos. Sütkérezett az érzésben, hogy a dallam magához öleli és visszarepíti. Oda, ahonnan jött, bárhol is volt az. Aztán visszasüppedt a keserű némaságába.

        Nem a hálátlanságáról volt szó, dehogy! Hálás volt! Hálás az életéért, a biztonságért, az új otthonáért. De a bánata mélyebb volt a hálájánál.

        És az idegen, aki a karjában vitte őt egészen hazáig, kész volt kivárni, amíg a lány kiéli a bánatát, majd túlteszi magát rajta és beilleszkedik.

        Szerető otthont és családot teremtett a gyermeknek, aki kiénekelte magát a félelméből.

 

 

8 év 3 komment

 

Vidám énekszó tölti be a hegy hatalmas barlangját.

      Kórusban éneklünk, a kupola alakú terem összes lakója. Arról, ami éppen eszünkbe jut. Mert az idő nem telik magától…

      Olyanok vagyunk, mint a madarak. Fészekrakó, fekete tollú, énekesmadarak! Vagy denevérek. Igéző szemű barlanglakók. Mi még nem hagytuk el a barlangot. De el fog jönni az az idő is. Addig pedig ülünk a fészkünkben és játszunk. Mint a gyerekek. Vagy a fiókák. Kihasználva minden lehetőséget a szórakozásra, feszegetve a portyázásról visszatérő felnőttek türelmének egyre szűkölő határait.

      Biztosan gyakran adnak hálát az égnek, hogy minden egyed csak egyszer költ életében. Akkor is ilyesmin járhatott a fejük, amikor rajtakaptak minket, hogy szándékosan kiesünk a fészkünkből.

      Ez talán a kedvenc játékunk. Óvatosan, vagy lendületből átbillenni a fészek pereme felett és lezuhanni a mélybe. Gyakran az esést örömujjongás, visítás kíséri, néhányan bukfencekkel díszítik. Így nehéz elhitetni a hazatérő felnőttekkel, hogy véletlen volt…

      Íratlan szabály (persze nálunk minden szabály íratlan, olyan egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tudunk írni), hogy az utódok nem hagyhatják el a fészküket. Hogy pontosan milyen célt szolgál, soha nem fogom megérteni! Ahogy azt sem, miért gondolják a felnőttek, hogy be lehet tartani. Hogy a Kikeléstől a Kirepülésig egy vacak kis, növényekből eszkábált fészekben ülünk. Mégis, bármilyen érthetetlen és betarthatatlan, az ő szemükben arany törvény! A megszegők súlyos büntetésre számíthatnak.

      Azóta persze óvatosabbak vagyunk! Amikor meghalljuk a felnőttek érkezésének hangjait, már nincs több „csak-még-egyszer-utoljára” ugrás. Mindenki azonnal visszatér a helyére és bekapcsolódik az éneklésbe.

      Mert amíg szól a dal, telik az idő. És a hangunkat hallva a felnőttek biztosak benne, hogy minden rendben van.

      Így az ének az életünk hozzátartozójává vált.

      Mosolyogva széttárom a karom és kihajolok a fészek pereme felett. Lenézek a mélybe. A barlang hatalmas! A falán sziklapárkányok futnak körbe. Azokon fészkelünk.

      Széttárom a szárnyam, megmozgatom a tollaimat. Ránevetek az előttem elrepülőre, majd lelógatom a lábam a párkányról.

      Gondtalanok vagyunk! És boldogok.

 

Valami kaparászó, oda nem illő hang zavarja meg a barlangot betöltő dalt. A énekszót mintha elvágták volna, mindenki a fészke széléhez vetődik és kidugja a fejét. Én is előrehajolok és a földet pásztázom. Csöng a fülem a hirtelen beállt csendtől. A hajam előreomlik, az ébenfekete tincsek a mélység felé nyújtózkodnak. Néhány közöttük időző tollpihe kiszabadul és hosszú útra indul a barlang alja felé. Utánakapok, de már nem érem el. Két párkánnyal lejjebb egy hirtelen kinyúló kéz szakítja meg a pihe szabadságát.

      A kaparászás erősödik.

      Váltok néhány izgatott pillantást a szomszédjaimmal és épp időben vándorol vissza a tekintetem a földre, hogy lássam az egyetlen lefelé vezető, szűk alagútból előbukkanó fejet.

      Mindenki egyszerre húzódik vissza. Vigyorogva lapulok a falhoz.

      Az emberek felbukkanása mindig csodálatos szórakozás! És persze tilos is. De ostobák lennénk, ha nem használnánk ki!

      Tökéletes szinkronban, lassan kinézünk a fészkünkből.

      Számtalanszor elképzeltem már, ahogy odalent állok és a fejem feletti párkányokról hirtelen több száz fej bukkan elő.

      Az ember odalent megdermed. Nem rontja el a játékunkat, nem rohan el.

      A színjáték folytatódik: éhes tekintettel előrébb mászunk. Áthajolunk a fészek pereme felett.

      Csendes, rettegő nyöszörgés a válasz.

      Lopva összemosolygunk. Szeretjük a hálás közönséget!

      Mintha valami jelre tennénk, hirtelen kitárjuk a szárnyunkat.

      Ez olyan látvány lehet, amit szívesen megnéznék alulról is. A kúp alakú barlang „falából” előbukkanó fekete pontok egy mozdulattal összekapcsolódnak. Köröket alkotunk, ahogy a szárnyunk összeér.

      Aztán előrébb mászunk.

      Elérjük azt a határt, ahonnan csak egy milliméter választ el a kieséstől.

      Az ember azonban még mindig nem mozdul.

      A forgatókönyvünk készen van és még bőven folytatódna.

      A dermedt csöndet azonban szárnyak zaja veri fel!

      Megérkeztek a felnőttek!

      Minden fej a felső bejárat felé fordul. Aztán riadtan a földön álló, sokkot kapott emberre nézünk, majd egymásra.

      Erre nem készültünk fel.

      Lázasan jár az agyam: ha az érkező felnőttek meglátják, valószínűleg meg fogják ölni. Mert túl sokat látott! Egészen pontosan minket. Tehát a mi hibánk lesz!

      Rutinos mozdulattal átlendülök a perem felett és zuhanni kezdek. Ezerszer csináltam már, nevető tekintetekkel, énekszóval kísérve. Ez azonban most nem játék!

      Az utolsó pillanatban széttárom a szárnyam, így nem csapódok be a földbe, de az érkezés lendületével visszalököm a tátott szájú látogatót az alagútba, amin érkezett. Végre észhez tér és szélsebesen mászni kezd.

      A többiek dalra fakadnak. Mintha minden rendben lenne.

      Én pedig elrugaszkodok és egy pillanat múlva már sebesen repülök a fészkem felé. A szárnycsapásaimat elnyomja az énekszó.

      Mire a felnőttek besereglenek a felső bejáraton, már a fészkemben ülök és énekelek.

      Nem sejtenek semmit és ez így van jól.

      Higgyék csak, hogy jó gyerekhez méltóan nem hagyjuk el a fészket. Higgyék csak, hogy éneklésből áll az életünk. Hogy az emberek mendemondáihoz a barlanglakó démonokról, nincs semmi közünk. Véletlenül sem ijesztgetjük a véletlenül arra tévedőket! Nem esünk vagy ugrunk ki szórakozásból a mélybe. Tiszteljük a szabályokat. Ahogy az egy utódhoz illik.

      És énekelünk.

      Mert az idő nem telik üresen…

 

 

8 év 3 komment

 

 

Futottam, mert futni jó!

Éreztem, ahogy az Ember sarkantyúja az oldalamba vág. Fájt, de már megszoktam. Hallottam lovasom rikoltását, a ménes fújtatását, az ostorok csattanását, egy víz zuhatag halk csobogását a távolban és a riadt állatok menekülő neszeit. Az előttünk vágtató ló félelme tisztán érezhető volt a levegőben! Nem akartam üldözni, de nem volt választásom. Már csikókoromban megtanultam, mi történik, ha ellenszegülök. És annál a kínkeserves halálnál még ez is jobb volt!

Csak futottam tovább kimerülő fajtársam után. Hallottam az Ember hangját, amint azt üvölti: „Gyorsabban!”, de nem akartam foglalkozni vele. Futottam, mert szerettem futni! Ez volt az egyetlen szép dolog az életben. Élveztem, ahogy simogat a szél és megszaporáztam a lépteimet.

A musztáng rohant tovább. Jól tette, pedig még csak nem is sejtette, mekkora kínszenvedés elől rohan. Honnan is tudta volna?! Csak mi tudtuk, milyen nyomasztóak a bokszok az istállóban, vagy milyen egy fához kikötve állni órákig! Csak mi emlékeztünk rá, milyen amikor a forró vasat az oldalunkhoz nyomják! Amikor ostorral és sarkantyúval büntetnek akkor is, ha azt tesszük amit kérnek! Amikor egész álló nap, megállás nélkül megyünk, őket és a nyerget cipelve! Csak mi tudjuk, hogy milyen érzés, amikor bezárulnak mögötted a kapuk, elzárva a külvilágot! Senki más nem élte át ilyen keservesen a belovaglást, mint mi! Amikor beraknak egy akkora karámba, ahol csak a fejemet tudom megmozdítani! Odakint több száz ember üvölt ijesztően. Aztán ránk dobnak valami nehezet, én pedig nem tudok ellenkezni! Majd valaki a hátamra veti magát és nekem minden porcikám menekülésre biztat, veszélyt kiált, de meg sem tudok mozdulni, csak állni rémülten, egészen addig amíg ki nem nyílik a kapu! Akkor kirohanok a hatalmas pályára, körülöttem üdvrivalgás, és rohanok az életemért és a szabadságomért teljesen reménytelenül, feleslegesen! Órákig hajszolnak, míg végül a végkimerülés határán megadom magam. Ezután megtanítják az alapokat, majd minden mást, csak a büntetést ismerve! És onnantól kezdve nincs megállás: teszem amit ők akarnak, musztángokat üldözök, rettegve a létező legnagyobb büntetéstől, amit az engedetlenségért kapok: a hosszú és fájdalmas halál az Ember keze által!

És akkor, amikor a ménessel kergettük a musztángot, csak a ló tekintetére emlékeztem, amikor lesújtottak rá a késsel: soha nem láttam még akkora szenvedést és fájdalmat egyetlenegy szempárban! A hangja pedig… még nekem is fájt! Ott hagyták, elpusztulni a kínjaival, amiket azért érdemelt ki, mert a lovasa leesett róla!

Egy sziklás vidékig követtük a kétségbeesett musztángot.

Egy kiálló ág beleakadt a szárba, ami tépte a számat. Egy rántással kiszabadítottam a fejem, de a szár elszakadt. Hallottam az Ember káromkodását és láttam a néhány száz méterrel messzebb fekvő erdő ijesztő lobogását! A musztáng hirtelen eltűnt, mi pedig futottunk tovább, el két sziklafal között, át egy faág alatt. Nagy puffanást hallottam és a súly eltűnt a hátamról, az oldalamba vágó sarkantyú nyomása megszűnt és én szabadon futottam, egyre gyorsabban és gyorsabban a lobogó erdő felé.

A ménes eltűnt mellőlem, de én rohantam tovább! Éreztem, hogy a fák veszélyt rejtenek, tudtam, hogy a sistergés és pattogás fájdalmat okozhat, de csak vágtattam tovább, egyenesen! Tudtam mit kapok, mert leesett a lovasom! Halál vár rám, kegyetlen! Olyan halál, aminél minden jobb: hosszú szenvedés a porban! Úgy gondoltam: ha a fák halált is jelentenek, önszántamból, boldogan futok be közéjük.

Minden jobb ennél a rettegéssel teli életnél! Minden jobb a mostani életemnél!

És csak futok be a fák közé! Nem érzem a fájdalmat, nem érzem a meleget, csak a boldogságot! Szabad vagyok!

És csak futok, mert futni jó!

 

 

 

 

 

8 év 6 komment

 

Különböző, csodálkozó arcok lesték minden mozdulatomat. Volt ugyan időm megszokni, mégis minden előadáson le kellett küzdenem a bámulók keltette feszültséget önmagamban!

Tudtam a dolgom, repültem a karókra, oszlopokra, mindig, ahová kellett és ott maradtam gazdám jelzéséig. Aztán visszarepültem kinyújtott karjára és elfogyasztottam jutalmamat.

Három éves voltam, erős, büszke madár és mindig engedelmeskedtem gazdám utasításainak. A sok közös munkának megvolt az eredménye, ismertük egymást és megbíztunk a másikban.

Természetesen voltak mélypontok. Szinte minden előadáson! De mindig ugyanúgy végződött, mint azon a tavaszi délutánon, kint a szabadban, a nézőtér előtt! Amikor kellett, a legtávolabbi oszlopra repültem. Onnan be lehetett látni a mezőt és az erdő szélét is! Azonnal kiszúrtam egy ugráló nyulat, néhány pockot és egeret, sőt még egy siklót is. Akkor felébredtek az ösztöneim. Elfelejtettem a gazdámat, a nézőket, az elmúlt három évet, csak a pillanat létezett és a vadászni akarás! Teljes testemet a mező felé fordítottam, hogy elrugaszkodjak és felrepüljek, aztán lecsapjak a kiszemelt áldozatra! Amikor azonban megmozdultam, felcsendült a lábamra akasztott csengő és felébresztett az ábrándozásból! A burok, ami addig elválasztott a külvilágtól kipukkadt, szabad utat engedve gazdám hívó szavainak. A vadászösztön nyomtalanul eltűnt, én pedig elfordultam a mezőtől. A tekintetemmel megtaláltam ruganyos mozgású gazdámat és elrugaszkodtam, hogy visszarepüljek a kézre, ami fontosabb minden egyébnél!

 

 

 

 

 

 

8 év 11 komment

 

Hallottam őket!

Odakint voltak, vijjogtak, ahogy mindig is tették és ha egyedül voltam, kaparták a kórházi szoba ablakát! Mintha hívtak volna!

Amióta az eszemet tudom, hallom őket! Gyerekként csak ültem a nappaliban, ölbe tett kézzel, hallgattam a hangjukat, ahogy az ablakot kaparták és szinte láttam magam előtt a két gyönyörű egerészölyvet, ahogy ráfekszenek a szélre, vagy egyenes háttal, mintha igazi királyok lennének, ülnek a karókon, vagy a kerítésen, éles szemükkel a tájat pásztázva! Idősebb koromban már kimerészkedtem! Leültem a kertbe és vártam. Nem jöttek, közelebb, valószínűleg a tornácon álló szüleim miatt. Aztán amikor egyedül voltam, végre leszálltak hozzám: járkáltak körülöttem, kedvesen a kezembe csíptek, néha rászálltak a vállamra. Sose féltem tőlük! Sose bántottak! Fontosnak éreztem magam! Amikor az ujjaim a tollukon nyugodtak, vagy éreztem, ahogy a testük az oldalamhoz simul, különleges voltam. Aztán elrepültek, pont néhány másodperccel azelőtt, hogy meghallottam szüleim autójának jellegzetes berregését! Amikor a zúgó kocsi felé sétáltam óvatosan, a botommal felderítve magam előtt az utat, hallottam ahogy tollas barátaim leszállnak egy faágra, vagy ahogy halk szárnycsapásokkal elrepülnek. Az egész életemet abban a hitben éltem le, hogy várnak rám! Aztán egyik este, szokásomhoz híven kiültem a kertbe. Leszálltak hozzám, de valahogy másnak tűntek! Mintha elégedettek lettek volna! Csak ott voltak! Ott voltunk. Az apró szellő, a biztonságot nyújtó közelségük és a napsugarak simogató hatására elaludtam. Álmaimban minden a fantáziámra volt bízva, hiszen nem tudtam, mi hogy néz ki! Hogyan is tudtam volna, amikor vakon születtem!

A hidegre ébredtem. A madarak még ott voltak velem, a jeges szél és az eső ellenére. Hozzám bújtak és akkor éreztem először, mennyire hozzám tartoznak! Mintha egy lélek lennénk, három külön testben! Mintha ők is én lennék!

Az a délután volt az utolsó délutánunk a kertben. Két nappal utána tüdőgyulladással, több hétre kórházba kerültem. Alig éreztem önmagam! Fájt! Csak az ölyvek neszeire koncentráltam. Az ölyvekre, akiket sose láttam, mégis velem voltak életem minden percében! És akkor, ott, abban a pillanatban megértettem, mit kell tennem, hogy velük mehessek! Mit kell tennem, hogy ne kelljen többé hívniuk!

Elhelyezkedtem és hagytam, hogy az, ami ellen addig küzdöttem, magával ragadjon! Hallottam, ahogy a gépek csipogni kezdenek, éreztem ahogy az izmaim elernyednek és távoztam az életemből, hogy boldog lehessek!

 

Repültem!

Láttam!

A tollazatomba belekapott a szél, ahogy elszálltam az ismerős vidék felett! Vidáman vijjogtam, amikor megjelentek! Egyformák voltak és gyönyörűek! Ráfeküdtem a szélre, lebegtem, miközben néztem mindent, a legszembetűnőbb dolgoktól kezdve a legapróbbakig. Elrepültünk a temetésemre! Néztem a koporsómat, hallgattam a gyászbeszédet és figyeltem a temetésemre összegyűlt tömeget. Egy szomorú búcsúpillantás után boldogan vijjogva felszálltam, magam mögött hagyva a régit, belekezdve az új életembe!

Vajon minden vak emberből madár lesz? Lehetséges! Talán a madárlét kárpótlás az emberi életemért. Egy régi lezárult, egy új elkezdődik! Különböznek! Csak egy közös van: a két ölyv, akik én vagyok. Egy lélek három testben!

És ahogy repültünk a táj fölött, csak boldogan néztem, ahogy magam után repülök!

 

 

 

 

Barczikay Lilla még nincsenek barátai.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...