Vidám énekszó tölti be a hegy hatalmas barlangját.
Kórusban éneklünk, a kupola alakú terem összes lakója. Arról, ami éppen eszünkbe jut. Mert az idő nem telik magától…
Olyanok vagyunk, mint a madarak. Fészekrakó, fekete tollú, énekesmadarak! Vagy denevérek. Igéző szemű barlanglakók. Mi még nem hagytuk el a barlangot. De el fog jönni az az idő is. Addig pedig ülünk a fészkünkben és játszunk. Mint a gyerekek. Vagy a fiókák. Kihasználva minden lehetőséget a szórakozásra, feszegetve a portyázásról visszatérő felnőttek türelmének egyre szűkölő határait.
Biztosan gyakran adnak hálát az égnek, hogy minden egyed csak egyszer költ életében. Akkor is ilyesmin járhatott a fejük, amikor rajtakaptak minket, hogy szándékosan kiesünk a fészkünkből.
Ez talán a kedvenc játékunk. Óvatosan, vagy lendületből átbillenni a fészek pereme felett és lezuhanni a mélybe. Gyakran az esést örömujjongás, visítás kíséri, néhányan bukfencekkel díszítik. Így nehéz elhitetni a hazatérő felnőttekkel, hogy véletlen volt…
Íratlan szabály (persze nálunk minden szabály íratlan, olyan egyszerű okból kifolyólag, hogy nem tudunk írni), hogy az utódok nem hagyhatják el a fészküket. Hogy pontosan milyen célt szolgál, soha nem fogom megérteni! Ahogy azt sem, miért gondolják a felnőttek, hogy be lehet tartani. Hogy a Kikeléstől a Kirepülésig egy vacak kis, növényekből eszkábált fészekben ülünk. Mégis, bármilyen érthetetlen és betarthatatlan, az ő szemükben arany törvény! A megszegők súlyos büntetésre számíthatnak.
Azóta persze óvatosabbak vagyunk! Amikor meghalljuk a felnőttek érkezésének hangjait, már nincs több „csak-még-egyszer-utoljára” ugrás. Mindenki azonnal visszatér a helyére és bekapcsolódik az éneklésbe.
Mert amíg szól a dal, telik az idő. És a hangunkat hallva a felnőttek biztosak benne, hogy minden rendben van.
Így az ének az életünk hozzátartozójává vált.
Mosolyogva széttárom a karom és kihajolok a fészek pereme felett. Lenézek a mélybe. A barlang hatalmas! A falán sziklapárkányok futnak körbe. Azokon fészkelünk.
Széttárom a szárnyam, megmozgatom a tollaimat. Ránevetek az előttem elrepülőre, majd lelógatom a lábam a párkányról.
Gondtalanok vagyunk! És boldogok.
Valami kaparászó, oda nem illő hang zavarja meg a barlangot betöltő dalt. A énekszót mintha elvágták volna, mindenki a fészke széléhez vetődik és kidugja a fejét. Én is előrehajolok és a földet pásztázom. Csöng a fülem a hirtelen beállt csendtől. A hajam előreomlik, az ébenfekete tincsek a mélység felé nyújtózkodnak. Néhány közöttük időző tollpihe kiszabadul és hosszú útra indul a barlang alja felé. Utánakapok, de már nem érem el. Két párkánnyal lejjebb egy hirtelen kinyúló kéz szakítja meg a pihe szabadságát.
A kaparászás erősödik.
Váltok néhány izgatott pillantást a szomszédjaimmal és épp időben vándorol vissza a tekintetem a földre, hogy lássam az egyetlen lefelé vezető, szűk alagútból előbukkanó fejet.
Mindenki egyszerre húzódik vissza. Vigyorogva lapulok a falhoz.
Az emberek felbukkanása mindig csodálatos szórakozás! És persze tilos is. De ostobák lennénk, ha nem használnánk ki!
Tökéletes szinkronban, lassan kinézünk a fészkünkből.
Számtalanszor elképzeltem már, ahogy odalent állok és a fejem feletti párkányokról hirtelen több száz fej bukkan elő.
Az ember odalent megdermed. Nem rontja el a játékunkat, nem rohan el.
A színjáték folytatódik: éhes tekintettel előrébb mászunk. Áthajolunk a fészek pereme felett.
Csendes, rettegő nyöszörgés a válasz.
Lopva összemosolygunk. Szeretjük a hálás közönséget!
Mintha valami jelre tennénk, hirtelen kitárjuk a szárnyunkat.
Ez olyan látvány lehet, amit szívesen megnéznék alulról is. A kúp alakú barlang „falából” előbukkanó fekete pontok egy mozdulattal összekapcsolódnak. Köröket alkotunk, ahogy a szárnyunk összeér.
Aztán előrébb mászunk.
Elérjük azt a határt, ahonnan csak egy milliméter választ el a kieséstől.
Az ember azonban még mindig nem mozdul.
A forgatókönyvünk készen van és még bőven folytatódna.
A dermedt csöndet azonban szárnyak zaja veri fel!
Megérkeztek a felnőttek!
Minden fej a felső bejárat felé fordul. Aztán riadtan a földön álló, sokkot kapott emberre nézünk, majd egymásra.
Erre nem készültünk fel.
Lázasan jár az agyam: ha az érkező felnőttek meglátják, valószínűleg meg fogják ölni. Mert túl sokat látott! Egészen pontosan minket. Tehát a mi hibánk lesz!
Rutinos mozdulattal átlendülök a perem felett és zuhanni kezdek. Ezerszer csináltam már, nevető tekintetekkel, énekszóval kísérve. Ez azonban most nem játék!
Az utolsó pillanatban széttárom a szárnyam, így nem csapódok be a földbe, de az érkezés lendületével visszalököm a tátott szájú látogatót az alagútba, amin érkezett. Végre észhez tér és szélsebesen mászni kezd.
A többiek dalra fakadnak. Mintha minden rendben lenne.
Én pedig elrugaszkodok és egy pillanat múlva már sebesen repülök a fészkem felé. A szárnycsapásaimat elnyomja az énekszó.
Mire a felnőttek besereglenek a felső bejáraton, már a fészkemben ülök és énekelek.
Nem sejtenek semmit és ez így van jól.
Higgyék csak, hogy jó gyerekhez méltóan nem hagyjuk el a fészket. Higgyék csak, hogy éneklésből áll az életünk. Hogy az emberek mendemondáihoz a barlanglakó démonokról, nincs semmi közünk. Véletlenül sem ijesztgetjük a véletlenül arra tévedőket! Nem esünk vagy ugrunk ki szórakozásból a mélybe. Tiszteljük a szabályokat. Ahogy az egy utódhoz illik.
És énekelünk.
Mert az idő nem telik üresen…
Legutóbbi módosítás: 2012.10.14. @ 10:25 :: Barczikay Lilla
