Barczikay Lilla : Be terrified

 

A kislány a kanapén ült.

        Nem emlékezett, hogyan került oda!

        A sokk, akár az áram, bejárta a testét. Végigszaladt minden idegen, behatolt a csontjai közé és birtokba vette a szerveit. A gyermek nekifeszült a kanapénak, szorosan átölelve a térdeit, a lehető legkisebbre zsugorodva. Azt akarta, hogy a régi bútor magába szippantsa. El akart benne rejtőzni. Aztán a sokk eljutott a fejébe is. Beférkőzött az agyába, és teljesen megbénította. A kislány elfelejtette, hogyan kell mozogni! Képtelen volt felpattanni a kanapéról és futásnak eredni. Nem sírt, nem sikított és nem remegett. Rettegő tekintettel, mégis szinte vakon meredt maga elé.

        A szeme sarkából látta, hogyan lobognak a lángok a szomszéd szobában, hogyan kezdik el lassan felemészteni a nyitva felejtett ajtót is.

        Látta az ablakot, érzékelte a mögötte mozgó alakokat, az újra és újra felgyulladó fényeket.

        Aztán valami nekirepült az ablaknak, hatalmas robajjal betörve az üveget, millió apró szilánkkal árasztva el az amúgy is romokban álló szobát és utat nyitva a hangoknak. A kétségbeesett sikolyok és a robbanások hangja betöltötte a kislány fejét.

        Ő azonban meg sem rezdült.

        Csak ült tovább, dermedt, rettegő némaságban.

        Egy lángoló alak támolygott be a látómezejébe, majd összeroskadt az ablak előtt. Halálsikolyait hallva a kislány hirtelen kieresztette a levegőt a tüdejéből, amit ki tudja, mióta tartott már vissza. Hörgés tört fel a torkán, mire riadtan összezárta a száját, és még jobban nekifeszült a kanapénak.

        A szoba másik végében az ajtó egy fájdalmas reccsenés kíséretében kirepült a helyéről. A nyílásból áradó füstből egy alak vált ki. A kezében fegyverrel, különös, idegen tekintetében gyilkos dühvel berontott a szobába.

        De a kislány teste nem tudott több félelmet elviselni! A gyermek agya, mintha feladta volna a küzdelmet a rettegéssel, úgy döntött, nem vesz róla tudomást. És nem hallotta többé a zajt, nem látta a fegyveres idegent.

        Egy dal kúszott be a fejébe. Egy dal, amit még nagyon régen tanult. Nem ismerte a nyelvet, amin sok évvel ezelőtt elénekelték neki, de tudta, mit jelentenek a szöveget alkotó szavak és mondatok.

        Kinyitotta a száját és énekelni kezdett. Nagyon halkan, már-már hangtalanul. De a hangja nem remegett. A dal imaként csendült fel, erőt adva a kislánynak.

        Az idegen pedig megtorpant az ajtóban és elkerekedő szemmel meredt a kanapéhoz bújó gyerekre. Lassan egyre közelebb és közelebb araszolt hozzá, a kislány azonban nem nézett rá. Mintha észre se vette volna.

        Csak énekelt tovább, előre meredve, nem törődve a falon lobogó lángokkal és az utcáról beszűrődő hangokkal. Csak énekelt, szinte suttogva, el-elakadó lélegzettel. És érezte, ahogy a dal magához öleli és megvédi.

        Újra és újra elénekelte hát, mozdulatlanul.

        Az idegen pedig még közelebb jött. Összeráncolt szemöldökkel koncentrált a szavakra és bár nem értette őket, a szíve mélyén érezte, hogy mit jelentenek.

        Összerezzent, amikor egy újabb robbanás megrázta az épületet.

        Látta az ablak előtt elrohanó bajtársait, hallotta az odakint elhangzó parancsokat és tisztában volt az egyre közeledő lángokkal is.

        Be terrified — hallotta, ahogy a kislány újrakezdi a dalt.

        It’s something I can’t be.

        Az idegen végül megtette az utolsó lépést is, ami addig elválasztotta a kanapétól és a karjaiba kapta a gyermeket. A kislány egész testében összerándult, még énekelni is elfelejtett. Az idegen attól tartott, hogy elveszti az eszméletét ijedtében. Amikor azonban kiugrott a betört ablakon és a többiek után rohant a romhalmazzá vált utcákon, a kezében tartott gyerek megint énekelni kezdett. Mintha a dal távol tartott volna tőle mindent. A látványt, a félelmet, a hangokat. A kislány hangjára koncentrált és érezte, ahogy a dal neki is erőt ad.

 

        Még évekkel később is, valahányszor ránézett a romba döntött városból kimentett lányra, felcsendült a fejében a dal, ami végigkísérte kettejüket a hazaúton:

        Be terrified.

        It’s something I can’ be.

        I didn’t know the continue,

        The song was two lines,

        I didn’t write the song.

        But know, my fear write the lines,

        Write the song,

        Make the sentence what I song.

        And I don’t panic, don’t fear,

        Don’t affraid of anything,

        While I’m singing the song.

 

        A kislány a megmentője otthonában töltött első évek némaságát minden nap egyszer megszakította ezzel a dallal. Kint üldögélve, magányosan, az idegen földön, az idegenek között, elénekelte a szöveget, ami régi volt és otthonos. Sütkérezett az érzésben, hogy a dallam magához öleli és visszarepíti. Oda, ahonnan jött, bárhol is volt az. Aztán visszasüppedt a keserű némaságába.

        Nem a hálátlanságáról volt szó, dehogy! Hálás volt! Hálás az életéért, a biztonságért, az új otthonáért. De a bánata mélyebb volt a hálájánál.

        És az idegen, aki a karjában vitte őt egészen hazáig, kész volt kivárni, amíg a lány kiéli a bánatát, majd túlteszi magát rajta és beilleszkedik.

        Szerető otthont és családot teremtett a gyermeknek, aki kiénekelte magát a félelméből.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2013.07.03. @ 13:59 :: Barczikay Lilla

Szerző Barczikay Lilla 5 Írás
Tizenhat éves vagyok! Imádok olvasni, főleg azokat a történeteket, amikben az író bemutat egy új világot. Amikor írok, hagyom, hogy a képzeletem az ujjaimba költözzön. Bízom benne, hogy egyszer majd az én írásaim is megjelennek a könyvesboltok polcain. Nem azok, amiket itt el tudtok olvasni, hanem regények egy fantáziavilágról! Az én fantáziavilágomról! - Kedves szerzőnk, az Email címed érvénytelen!! -