Barczikay Lilla : Hangok

 

Hallottam őket!

Odakint voltak, vijjogtak, ahogy mindig is tették és ha egyedül voltam, kaparták a kórházi szoba ablakát! Mintha hívtak volna!

Amióta az eszemet tudom, hallom őket! Gyerekként csak ültem a nappaliban, ölbe tett kézzel, hallgattam a hangjukat, ahogy az ablakot kaparták és szinte láttam magam előtt a két gyönyörű egerészölyvet, ahogy ráfekszenek a szélre, vagy egyenes háttal, mintha igazi királyok lennének, ülnek a karókon, vagy a kerítésen, éles szemükkel a tájat pásztázva! Idősebb koromban már kimerészkedtem! Leültem a kertbe és vártam. Nem jöttek, közelebb, valószínűleg a tornácon álló szüleim miatt. Aztán amikor egyedül voltam, végre leszálltak hozzám: járkáltak körülöttem, kedvesen a kezembe csíptek, néha rászálltak a vállamra. Sose féltem tőlük! Sose bántottak! Fontosnak éreztem magam! Amikor az ujjaim a tollukon nyugodtak, vagy éreztem, ahogy a testük az oldalamhoz simul, különleges voltam. Aztán elrepültek, pont néhány másodperccel azelőtt, hogy meghallottam szüleim autójának jellegzetes berregését! Amikor a zúgó kocsi felé sétáltam óvatosan, a botommal felderítve magam előtt az utat, hallottam ahogy tollas barátaim leszállnak egy faágra, vagy ahogy halk szárnycsapásokkal elrepülnek. Az egész életemet abban a hitben éltem le, hogy várnak rám! Aztán egyik este, szokásomhoz híven kiültem a kertbe. Leszálltak hozzám, de valahogy másnak tűntek! Mintha elégedettek lettek volna! Csak ott voltak! Ott voltunk. Az apró szellő, a biztonságot nyújtó közelségük és a napsugarak simogató hatására elaludtam. Álmaimban minden a fantáziámra volt bízva, hiszen nem tudtam, mi hogy néz ki! Hogyan is tudtam volna, amikor vakon születtem!

A hidegre ébredtem. A madarak még ott voltak velem, a jeges szél és az eső ellenére. Hozzám bújtak és akkor éreztem először, mennyire hozzám tartoznak! Mintha egy lélek lennénk, három külön testben! Mintha ők is én lennék!

Az a délután volt az utolsó délutánunk a kertben. Két nappal utána tüdőgyulladással, több hétre kórházba kerültem. Alig éreztem önmagam! Fájt! Csak az ölyvek neszeire koncentráltam. Az ölyvekre, akiket sose láttam, mégis velem voltak életem minden percében! És akkor, ott, abban a pillanatban megértettem, mit kell tennem, hogy velük mehessek! Mit kell tennem, hogy ne kelljen többé hívniuk!

Elhelyezkedtem és hagytam, hogy az, ami ellen addig küzdöttem, magával ragadjon! Hallottam, ahogy a gépek csipogni kezdenek, éreztem ahogy az izmaim elernyednek és távoztam az életemből, hogy boldog lehessek!

 

Repültem!

Láttam!

A tollazatomba belekapott a szél, ahogy elszálltam az ismerős vidék felett! Vidáman vijjogtam, amikor megjelentek! Egyformák voltak és gyönyörűek! Ráfeküdtem a szélre, lebegtem, miközben néztem mindent, a legszembetűnőbb dolgoktól kezdve a legapróbbakig. Elrepültünk a temetésemre! Néztem a koporsómat, hallgattam a gyászbeszédet és figyeltem a temetésemre összegyűlt tömeget. Egy szomorú búcsúpillantás után boldogan vijjogva felszálltam, magam mögött hagyva a régit, belekezdve az új életembe!

Vajon minden vak emberből madár lesz? Lehetséges! Talán a madárlét kárpótlás az emberi életemért. Egy régi lezárult, egy új elkezdődik! Különböznek! Csak egy közös van: a két ölyv, akik én vagyok. Egy lélek három testben!

És ahogy repültünk a táj fölött, csak boldogan néztem, ahogy magam után repülök!

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Barczikay Lilla
Szerző Barczikay Lilla 5 Írás
Tizenhat éves vagyok! Imádok olvasni, főleg azokat a történeteket, amikben az író bemutat egy új világot. Amikor írok, hagyom, hogy a képzeletem az ujjaimba költözzön. Bízom benne, hogy egyszer majd az én írásaim is megjelennek a könyvesboltok polcain. Nem azok, amiket itt el tudtok olvasni, hanem regények egy fantáziavilágról! Az én fantáziavilágomról!