Vadászi Árpád : Én, a toportyán

Nyomtatás

Én, a toportyán

egyszer egy ló portyán

voltam a tó partján.

Szerettem az agyaram lóhúsba mártani,

de nem akartam én ezzel senkinek ártani,

csak a dolgomat tettem,

amikor nagy néha a kilógó lólábat ettem.

Hogy ne hagyjak kétséget:

egyszer egy drámai vétséget

bizony elkövettem.

Lanyhuló figyelemmel követtem

a száguldó mént,

helyette a legbelül rágódó ént

bódultan hallgattam,

– kicsit tán el is alhattam –

mert álmomban a paripát már javában téptem,

amikor hirtelen egy csapdába léptem.

Fájdalmam egészen az egekig ért.

Miért érdemeltem én ezt, miért?

Magamat derékig könnyekben áztattam,

és hibáztattam

b?szen a nap- és holdvilágot,

míg végül a fogam a csapdából kirágott.

Azóta vánszorgok a világban bénán,

egyesek azóta néznek szánakozva énrám.

Mások azt hiszik azóta,

én vagyok a róka,

akinek az ajkán a nóta

csak a sajt miatt szól,

hol rosszul, hol jól.

Egy kés?bbi hajszás esten,

miközben regenerálódott a testem,

– szóval lábadoztam éppen –

amikor szépen

újra csapdába léptem.

A fogó ismét markába fogott,

s mint édes-bús fagott

felbúgott bánatom megint,

mint akit a déjà vu homlokon legyint.

Rájöttem, ha nem akarok elhagyni több mancsot,

meg kell értenem egy belülr?l jött parancsot:

aki a hibáit másokra fogja,

az egy végzetes illúzió foglya,

soha nem fogja

látni a lényeget,

elveszteget éveket,

akár egy teljes életet.

Az lett eztán szívem vágya,

hogy mind, kinek a feje lágya

már ben?tt,

ne dunsztolódjon bánatában, mint a bef?tt,

hanem saját szerepét tudja és értse.

Lássa élesen, mint a vércse,

mi, miért történt,

nézzen a saját szemébe önként.

És a másik:

– leírom, még ha el is vásik

a maradék mancsomon a megmaradt karom,

azért még idekaparom –

ha a vérben ázó tapasz alatt

nem gy?lik össze tapasztalat,

rossz úton járunk,

mert a végén nem marad lábunk.

Pedig a láb fontos minálunk,

mivel, ha nincs, akkor min állunk?