Tiszai P Imre : Vigyázz apára! Rád bízom!

*

 

 

 

 

Tomi a homlokát simogatta. Egy dudort érzett. A visszapillantó tükörben megnézte és vigyorgott egy nagyot: — Anyuci ehhez mit fog szólni? Na, lesz-kapsz.

Észre se vette, hogy elfelejtett sírni. Valahogy most minden olyan furcsa lett. Nagy csend vette körül. Csak valami buborékolást hallott a motorházból és egy madár trilláját az útszéli nyárfáról. Meleg volt. A napsütés függőlegesen sütött rá. Lecibálta magáról a vékony mellényt, amit kora reggel Anyu erőltetett rá, pedig ő mindent bevetett ellene. Karjait összeszorította, sírni kezdett és közben figyelte Anyut, hogy használ-e, de Anyu figyelmen kívül hagyta, Apu meg szokás szerint nem szólt bele a dolgokba, csak pakolta a táskájába az iratokat. Nagy ember volt ő, az ő Apukája egy rettentő okos ügyvéd volt, aki sok embert „kirántott a szarból”. Ezt a szót nem mondhatta ki, mert egy majdnem négy éves nem beszélhet csúnyán, de azért megjegyezte az ilyesmit. Megfogadta már régen, ha nagy lesz, akkor cigarettázni fog, meg iszik sört is, meg  csúnya szavakat is mond, mert hát egy felnőtt már megteheti. Apura nézett. A kormánykerékre dőlve ült az autóban.

— Apu alszik, Apu fáradt, Aput hagyni kell pihenni. Anyu mondta mindig ezt, ha otthon Apu miatt csendben kellett lennie. Megszokta. Tudta, hogy ilyenkor nem játszhat a vijjogó tűzoltó autóval. Azért néha kitalált valami olyat, hogy mégis legyen zaj. Véletlenül leesett az asztalról valami, ő meg csak nézte a plafont, hogy „mik történnek”, vagy a cica farkán csavart egyet, mire az nagyot nyávogott, de soha nem karmolta meg érte. Összenőttek.

Úgy döntött hagyja Aput aludni. Vért látott a homlokán. Elővette a zsebkendőjét. Letörölte és adott egy puszit oda. Furcsa íze volt. Nézte még Aput egy picit, aztán kikászálódott a furcsán álló, majdnem oldalára dőlt kocsiból.

Megbotlott az idő által lemart útszegélyben és majdnem az árokba esett. A térdén lehorzsolta a bőrt és ő is vérezni kezdett. Elnevette magát. Lesz Anyunak dolga, mire ellátja a két sebesült férfit. Bár őt csak „kicsi férfi”-nek hívta, amiért meg is sértődött.

Szétnézett. Sárga kankalinokat látott az árokszélen. Felnevetett. Pár napja kérdezte Anyut, hogy az út szélén mik azok a nagyon szép sárga virágok. Anyu elmondta, mire ő azonnal elnevezte őket kancsalinnak. Apunak is el kellett magyarázni, hogy ő miért nevet, ha Anyu rákacsint. Anyut meg fogja lepni. Egy nagy csokrot szed. Anyu mindig örült a virágnak. Apuval sokszor kimentek a piacra és vettek Anyunak szegfűt, gerberát, rózsát. És ő adta át mindig. Érdekes, mégis ő csak egy puszit kapott Anyutól, Apunak meg elkezdte rágcsálni a száját. Mi a fene jó abban a rágcsálásban? Furcsák a felnőttek. Olyan értelmetlen dolgokat csinálnak.

Egy gyíkot látott meg. Fürgén mozgott. Aztán megálltak, szinte egymással szemben. Felemelte a fejét és szembenéztek. Nem féltek. Elhagyatott mellékút volt ez. Kocsik is nagyon ritkán jártak erre, a gyík nem ismerte az emberi gonoszságot, Tomi pedig még minden állatot szeretett. Egyszer a napozója zsebeit apró, pici békaporontyokkal pakolta meg és a szobában szétengedte őket. Hű de izgalmas volt, ahogy ugráltak. De Anyu miért sikoltozott? A békák nem bántották volna. Buta volt Anyu. Azt sem értette miért kapott érte büntetést. Aznap este a kedvenc jégkrém a hűtőben maradt, hiába könyörgött érte. Érthetetlenek ezek a felnőttek.

Unatkozott már. Érezte, hogy pisilnie kell. Kigombolta a nadrágot, de mert az ilyen komoly művelethez két kéz kell, hát az lecsúszott a földre. Nem baj, majd felhúzza, csak azok a gombok ne lennének, mindig Anyu gombolja be, mert neki nehezen megy. Egy lapulevelet célzott meg és telibe is találta. Ezen elvigyorodott, büszke volt magára.

Visszament a kocsihoz. Nézte Aput. Még mindig úgy aludt, mint ahogy hagyta. Éhes kezdett lenni és szomjas is. Óvatosan megrázta Apu vállát:

— Apúúúú, éhes vagyok, meg szomjas is, ébredj fel, unatkozok!

Apu nem mozdult. Tomit a sírás kerülgette, de fegyelmezett volt. Apu sokszor elbeszélgetett vele, hogy a sírás nem férfias ő pedig férfi volt, azaz nagyon az akart lenni. Amikor eltört a keze akkor sem sírt, pedig nagyon fájt. Anyu és Apu nagyon büszke volt rá. Ő is magára.

Rázta Apu vállát, egyre türelmetlenebbül. Újra letörölt a kezével egy vércseppet a homlokáról. Szárazon hullott szét és furcsán hideg volt  Apu homloka, pedig a nap már nagyon tűzött, igazi nyári hőség volt. Autó zaját hallotta. Egy Audi lehet. Apuval mindig azt játszották, hogy milyen autó megy el a házuk előtt. Sokat megtanult, Apu mondta a nevüket.

Igen, Audi jött és fékezett mellettük. Egy bácsi ugrott ki belőle és Apuhoz szaladt. A nyakára tette a kezét, az ujját és furcsán feljajdult. Ő is nézte Apu arcát, a szem ránézett, de nem látta a mosolygást a tekintetében, mintha valahova máshová nézett volna. Mi van vele? Félve megkérdezte:

— Haragszol rám Apu? Nem csináltam semmi rosszat, csak néhány virágot téptem le, de sok van itt ám, nem fog hiányozni senkinek sem. Tudod mit? Most majd te adod át Anyunak, de ne rágjátok már egymás száját, én azt nem szeretem.

A bácsi megfogta a kezét és szomorúan szólt:

— Kisfiam, Apu most nem megy haza, mindjárt jönnek egy nagy fehér autóval valakik, akik Aput elviszik és jön érted Anyu. Gyere és ülj le ide az árokszélre és várjuk meg a bácsikat.

Arrébb lépett. Elővette a mobilját és valakivel beszélni kezdett.

Tomi nem figyelt oda.

Azon gondolkodott, mit fog Anyu szólni, hogy Apu nem megy haza, hiszen reggel megmondta: — Tomi, vigyázz Apára, rád bízom! — Akkor most ő nem vigyázott rá?

Legutóbbi módosítás: 2012.07.19. @ 16:00 :: Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 340 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén