Az 1975-ben Európa egyik legmodernebb vasúti állomásaként átadott épület kongott az ürességtől. A valaha százakkal megtellő nagy váróban a hat pénztárból csak egy üzemelt. Benne bóbiskoló fiatal nő várta a reggeli váltást. Ráköszöntem:
— Jó reggelt kislány! Maradt még egy retúrja Szeged felé?
Meglepetten nézett rám. Úgy látszik, ilyenkor csak rosszkedvű utasokkal találkozik és furcsállhatta, hogy valakinek reggel ötkor jókedve van. Kimosolygott a kalitkájából:
— Akár első osztályra is, ha kellően megveszteget.
Visszanevettem:
— Egy kávéval esetleg, itt a belső kis presszóban jót főznek. Hozhatok?
Megemelt egy termoszt, megrázta. Hallottam, hogy „kotyog” benne a kávé:
— Megkínálhatom én? Vegye úgy, hogy a MÁV-Start egy újabb szolgáltatást nyújt.
Nevetve intettem nemet. Még pár kedves szóval „udvaroltam” a fáradt lánynak, aztán tettem el a jegyet, és kapartam össze a visszaadott aprópénzt, ami a pult lehetetlen kialakítása miatt nem is volt egyszerű. Természetesen sikerült egy-két érmét lelöknöm. Egy ősz fejet láttam mozdulni mellettem, valaki utánuk hajolt.
Mikor felemelkedett egy hatvan körüli férfi nézett rám fáradt-kék szemekkel, de mosolyogva:
— Tessék, ez is pénz, három kétszázas, nekem sokszor ez két ebédet jelent.
Végignéztem. Amit először éreztem, hogy nem ágyban töltötte az éjszakát. A ruhái tiszták voltak, de vasalót a régi-módi pantallója régen láthatott és a pólója is gyűrött volt. A hűvös idő ellenére egy szandált viselt, aminek az egyik szíja már fityegett, mintha dróttal lett volna megerősítve. Közel hajolt hozzám és féltem, hogy a mosdatlanság szagát fogom érezni — esetleg bűzös lehelettel kombinálva —, de meglepődtem, mert csak valami olcsó mosópor illatát fedeztem fel. Rámosolyogtam:
— Akkor tegye el, meghívtam két ebédre. Jó étvágyat.
Szomorúan nézett rám:
— Koldusnak gondol?
Elszégyelltem magam:
— Nem, dehogy, vegye egy viccnek. Ma jó kedvem van, lehet, kicsit túlságosan is. Ne haragudjon. Akkor meghívhatom egy italra? Talán valami szíverősítőre. Én nem iszom alkoholt, de szívesen koccintok önnel üdítővel is. Nos?
Mosolyogva rázta meg a fejét:
— Jó lesz nekem egy kávé is, ha már ilyen bőkezű egy idegennel.
Felnéztem az órára. Még volt jó fél órám. Bólintottam:
— Jöjjön, azt hiszem, még csak a sarokban van nyitva a kis presszó.
Egymással szemben ültünk le. Nyíltan végig-mértem, találgattam magamban ki és mi lehet. Furcsa szerzet volt, olyan titokzatos. Elnevette magát:
— Nem tud ugye hová tenni? Ki a fene lehet ez az ember? Mit keres itt? Hová utazik? Miért érez valami furcsát?
Elnevettem én is magam:
— Egyet már tudok, azt, hogy gondolatolvasó. Nos, akkor válaszol a saját kérdéseire?
Elgondolkodva nézett rám. Tekintetében fájdalmat láttam, elkeseredettséget, de mellette büszkeséget is. Halkan kezdte el és így is folytatta. Egy önvallomást hallgattam:
— Ebben a városban születtem és hatvanöt éves koromig itt is éltem. A régi rendszerben biztonságban éreztem magam. Nem voltam ugyan „káder”, de szerettem dolgozni és megbecsültek. Nem volt diplomám, de a technikusit is értékelték. Lojális típus vagyok, ha értelemmel találkozom, de az őszinteségem sokszor bajba is sodort. De ez hosszú történet, majd máskor (beszéd közben az arcát néztem, az arc-mimikája néha többet mondott mint a szava: jó előadó lett volna belőle). Korán nősültem, a szerelem hamar elszállt, de kitartottam a feleségem mellett. Becsültem és szerettem. Persze voltak mellékútjaim, de hát kinek nincsenek? Egy fiam van. Negyven évesen baleset miatt lebénult az egyik oldalára, mi ápoltuk, bár meglepően önálló maradt. Miért is hagytam el őket? Magam sem tudom. Azt hiszem elég volt a „minden-nap-egyforma” életből, és bizony amikor már a nyugdíjam számított csak valahol, odalett a becsületem is feleségem előtt. Egyet gondoltam, és egy táskába összepakoltam némi ruhát és a vasútra költöztem. Úgyis mindig szerettem utazni és mivel hatvanöt már elmúltam, hát ingyen utazom. Már ismerem minden vasúti vonalát az országnak. Amint látja, ember tudtam így is maradni. Jóleső érzés, hogy amikor egy fülkében vagyok másokkal, rám merik bízni a táskájukat, kabátjukat; ha éppen wc-re mennek (tényleg bizalomgerjesztő volt, mindig mosolygott az arca, nyílt, őszinte a tekintete). Már megtanultam a menetrendeket, tudom, melyik vonaton lehet az éjszakát végig aludni. Két-három naponta tudok fürödni, de mosdót találok minden állomáson és igyekszem tiszta maradni. Azt is tudom, hogy a kevés ruhám, hogy tartsam tisztán, mossam ki. A vasalás persze elmarad. Már a „wc-s nénik” is barátaim és nem kérnek tőlem pénzt. Lehet emberhez méltón így is élni. Sőt. Elárulom, hogy a Déli-Zalaegerszeg vonalon az egyik kalauznő — most ötvennégy éves — kéthetente legalább látni akar, otthon, nála (nevetett és én vele nevettem). Vendégségbe hív, de én mindig hozzájárulok a költségeihez. Soha életemben nem szerettem tartozni, sem a jóért, sem a rosszért. Nem unatkozom a vonatokon. Szívesen beszélgetnek velem mások. Ismeretlenként könnyű feloldódni, megnyílni. Ha meg egyedül vagyok, valamelyik kocsiban úgyis találok újságot, folyóiratot, magazint. Meg még sok minden mást is. Egyszer egy hatalmas arany pecsétgyűrűt is. Leadtam a vasútnál. Aztán fél év múlva érdeklődtem a sorsáról. Meglett a gazdája és kaptam bizony jutalmat is. Jól jött. Ha nincs kedvem a világ dolgaiban tájékozódni, akkor előveszem a kincseim.
Kinyitotta a viseltes csatos táskáját és két könyvet vett elő: Radnóti, József Attila „összest”. Meglepődtem, de már nem is annyira. Művelt ember benyomását keltette eddig is.
A hangosbemondó szólalt meg, jelezte, hogy az én vonatom érkezik perceken belül:
— Ne haragudjon, még szívesen hallgatnám, de indulnom kell. Örültem, hogy megismertem és jó egészséget kívánok önnek.
Felállt ő is:
— Menjen, jó utat. Engedje meg, hogy a két kávét én fizessem ki. Becsüljön meg ezzel. Érti ugye, miért kérem ezt?
Bólintottam. Értettem. Nagyon is értettem.
Szótlanul kezem nyújtottam. Kézfogásunk erős volt. Mintha én merítettem volna belőle erőt.
Az ajtóból visszanéztem még egyszer a mosolygós kék szemébe. Bólintott, búcsút intett és elindult a pult felé.
Furcsa érzésem támadt. Tudtam, hogy még találkozni fogunk valamikor.
És mást is éreztem, valami dejàvu-t a jövőmből.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.22. @ 11:15 :: Tiszai P Imre