Pápay Aranka : Isten malmai – III.

Üres napok

 

 

 

 

Kintről kocsizörgést hallott, kinézett a függöny résén. A kies udvar vigasztalanul nyújtózkodott a házak között. Sehol egy fa, nemhogy szál virág, de egy árva bokor se enyhítette a kopárságot.

 Pista ugrott le a kétkerekű bakjáról. A régi gazdatisztekre emlékeztető csizmanadrágját viselte, félvállról vetett oda valami hetyke szót a kapu előtt elhaladó, beköszönő embereknek. — Ezért nem szeretnek itt téged — mondta maga elé a felesége, aztán sietve becsukta az ablakot, megelőzve a kerekek nyomán felszálló vastag szürke por odaértét. Férje ruganyos léptekkel, sietősen nyitott be.

— Megmondtam ezerszer, hogy ne úgy vágtass a kocsival, mert nem merek ablakot nyitni a por miatt! Megfulladunk itt a kislánnyal! — kapta azonnal a leckét Annustól, aki választ nem is várva, a zakatoló varrógép fölé hajolt. Hamarjában feltűzött hajából egy tincs a tarkójára hullott, és az ablakon beáramló, éles fény átsugárzott rajta. Olyan megkapó látvány volt, hogy férjének egy pillanatra elállt a lélegzete.

— Jó-jó, ne zsörtölődj velem folyton, szépségem — próbálta kedveskedéssel elütni a mindennapos rossz hangulat élét a molnár. Anna mögé lépett, belecsókolt a kecsesen előre hajló nyakába, háta mögött állva, kezét asszonya pocakjára csúsztatta.

— Hogy viselkedik a fiam?  

— Jól — volt a kurta válasz, és a nő hátán végigfutott a hideg.

— Mit főzött nekem az én asszonykám?

— Prézlis nudlit — állt fel, két kézzel tolva el magától a férfit. Hangjából kihallatszott a ki nem mondott is: „Úgy kell neked!” Most is érezte rajta a szesz áporodott szagát. Fáradtan nyomkodta meg a derekát, amíg a tűzhelyig lépett. 

Némán tálalt, hang nélkül ültek le a leves mellé. Pista kanalazott, szeme sarkából leste az asszonyt. Képtelen volt a kedvében járni, állandó rossz hangulatát már nehezen tűrte.

— Megcukrozhatnád a nudlit, arra legalább nem kívánnád az italt… — törte meg a csendet Anna, aztán a magas kisszékbe emelte Ancsurkát, hogy megetesse.

— Velem is törődhetnél, akkor nem innék annyit. Meg se kérdezed, mit intéztem?

— Lári-fári! Biztos semmit, de mondd hát, miért hívtak a járásba, adnak végre egy főmolnári állást?

— Adnak.

Annus felkapta a fejét, de aztán lebiggyesztette az ajkát.

— Ha ezt csak így mondod, akkor nem is olyan biztos.

— Vártam, hogy kedvesebb legyél…

— Ne bolondozz már, mondd, ha igaz! Mikor mehetünk?

— Mire beérkezik az új gabona. És kapunk lakást is a malom mellett. Meg se kérdezed, hogy hová?

Erre eltört a mécses. Anna annyira utált ebben a faluban élni, és olyan régen várt a változásra, már el se hitte, hogy egyszer elköltözhetnek innét, ahová igazából büntetésül helyezték Pistát. A törvény szerint bűne csupán az volt, hogy malomtulajdonos fiának született. Két-három év kemény munkát elégnek ítéltek, hogy bizonyítsa, tud dolgozni is. Cipelte, emelgette a gabonás zsákokat a garatra napestig. Senkit se érdekelt a részegeskedése, mert csak munka után itta le magát, és a folytonos szeszgőzt, ami áradt belőle, senkin se szagolgatják elítélően falun, legfeljebb a feleségek.

Most valami különös csoda folytán szükség lett a szakmai végzettségére, végre talán főmolnár lehet, több jövedelemmel, mivel ott valamennyi részesedés is jár majd. Ami még fontosabb, az egy nagyobb község, szép lakást is ígértek.

— Akkor még itt szülök… — számolta ki gyorsan az asszonyka —, nem a legjobb idő lesz a költözködéshez.

— Majd én elrendezek mindent, neked csak a szépítés maradjon ott.

 

* // *

 

Ebéd után, mialatt lefektette Ancsurkát, az itt megélt, nehéz évek jártak eszében. Abból is az a borzongató emlékű két-három hét, ami az esküvőt követte…

Ebben a szűk lakásban az anyósa várta, berendezte nekik régi bútoraival, és asztalt teríttetett, ágyat vettetett. Amíg a vacsoránál ültek — a neki vadidegen, sehonnét felkapaszkodott, nagyképű Gálfi rokonokkal —, azok erről a lehetetlen, de vélhetően átmeneti szegénységről, és az újasszony szerencséjéről beszéltek.       

— Addig bírjátok ki ebben a sárfészekben, amíg visszakapjuk a malmokat, akkor meglátod Annuska, olyan életed lesz a mi családunkban, amit álmodban se hittél volna! Hidd el kislány, egy Gálfi még így is megérdemli a legszebb asszonyt — hangzott el a borközi állapot fellengzős hangján.

— Bizony, nagy szerencse ért gyermekem, és ezt csakis a szépségednek köszönheted! Mert ugye…

Az indulat már úgyis egyre jobban forrt benne, hát erre felugrott, nem várva meg a szerencséje ismertetését, beszaladt a szobába. De ott is hallotta a kellemetlenül nyílt, durva célzásokat.

— Nicsak, már türelmetlen az asszonyka! — horkantotta valamelyik sógor, a többi vele röhögött.

A mellé ülő anyósának kérő tekintetével akkor szembesült először.

— Rád bízom a fiamat, Anna. Bánj vele jól, de keményen. Ne félj, úriemberrel van dolgod. Én már nem bánom, hogy éppen beléd habarodott, sose kérem számon, mit hozol ebbe a házasságba, mert te nem csak szép vagy, de okos is. Ezért válhatsz a családunk méltó tagjává. Visszajön még a mi időnk! Csak légy türelmes.

Konokul hallgatta ezeket a szavakat, de legszívesebben megmutatta volna, hogy ez az öntelt asszony lássa, mit vásároltak meg… Némán hagyta elmenni a gőgös famíliát.

Kettesben maradtak. Milyen hideglelősen bújt a nászágyba! Pista az ajtóig tántorgott, nekidőlt a félfának. Kezében még ott volt a pohár.

— No, vársz-e, galambom?

Nem akarattal idézte fel, mégis sokszor kísértették tolakodóan a következő percek.

Lekapcsolt minden fényt, és az ingét se vetette le, amiből a férfi csak arra következtetett, hogy az ő kis felesége a legszemérmesebb asszony az egész világon. Egyáltalán nem figyelt rá, hidegségére ügyet sem vetve ölelte. Ő pedig égő szemmel próbált elűzni egy kedves, holdfénybe vesző arcot, még a két forró tenyér becéző érintését is érezni vélte az arcán.

„Bár hinni tudnám, hogy jól döntöttem, Déneske!” — gyötörte gondolatait a kétség, mint azóta mindig.

Álomtalanul hallgatta az éktelen horkolást, ami hamarosan betöltötte a szobát. Kavargott felette a bomló szesz alig elviselhető, savanyú szagával együtt, amit aztán meg kellett szoknia az elkövetkező időkben.

Amikor férje felébredt, hatalmasat nyújtózva, elégedetten nyögte:

— Nekem van a legszebb, legjobb asszonyom!

Anna pedig a reggeli józan fénynél állt elé.

— Rám se néztél, te boldogtalan!

Akit élete párjának választott, magához rántotta, hosszan néztek farkasszemet, aztán többé nem esett szó erről. Kemény időszak következett, Pista nappal zsákolt a malom udvarán meg a garat mellett, és minden este leitta magát. Anna mosott, vasalt, varrt és olvasott, meg írta hosszú leveleit — a semmiről — Marának.

A templom ajtaját azonban többé nem lépte át. Isten nem ott lakik…

 

* // *

 

A fiatalka tanítónő őszinte csodálattal nézett fel a szép Annára, és egy nap az utcán megállította:

— Annuska mindig olyan csinos! Azt mondják, maga csinálja a ruháit. Igaz, hogy varrónő?

— Igaz.

— Vihetnék anyagot? Épp olyanra kellene megvarrnia, mint ezt, amit most visel.

És attól a naptól, amikor az első kuncsaftra szabott, remekre sikerült kosztüm végigsétált a poros falú szürke főutcáján, fokozatosan ellátták őt munkával a környék igényesebb asszonyi.

Ekkor érkezett hozzájuk Mara. Fehér kezén jegygyűrű, fején csinos kis kalap, arcán a könnyed fölény mögött mégis valami ráerőltetett aggódó szeretet…

— Te, én nem tudlak megérteni. Egy ilyen lecsúszott, züllött ember mellett robotolsz ebben a porfészekben, hiszen te nem is élsz! Mi olyan jó kis társasággal járunk össze… — és suttogva mesélte apró kalandját valakivel, aki a másé, de az olyan izgalmas. Anna nem is akarta érteni. Mara biztosan nem tesz semmi helytelent — gondolta —, hisz ő nem olyan. Csak nem állhatja Pistát, át is néz rajta, mint a levegőn, azért hecceli őt hódító férfi ismerőseivel.

— Mi köt össze vele, Anna, megmondanád? Ezt azért nem kellett volna!

— De igen, kellett. Azt a fiút muszáj volt elengednem.

— Elengedned? Ne beszélj butaságot, miből gondolod, hogy ragaszkodott hozzád? Nem voltatok ti egymáshoz valók! Még engem is elutasított!

— Persze, téged is… hisz papnak szánták.

— Fel is szentelték már. Azóta se láttam, csak az anyjától tudom.

Annuska szemét elöntötte a könny, aztán, hogy elterelje a figyelmet annak az igazi okáról, átölelte Marát:

    — Én meg babát várok.

 * // *

 

 

Otthon – bábaasszony segítségével –, komplikáció nélkül született meg Ancsúrka, mint ahogy később a második gyermek is. A remélt, sőt biztosra várt fiú helyett, még egy kislány. Pista két napig részeg volt, annyira, hogy be se mehetett a malomba. Már-már attól lehetett tartani, hogy füstbe mennek az újabb szép álmok, kirúgják, de a hír megállt a falu határán, és a falusiaknál más mércével mérik az új apák ünneplési szokásait. Megértéssel veszik az elkeseredést, hiszen nem gyerek, ismét csak lánya született a szerencsétlennek… 

Senkivel nem tudott szót váltani Anna, nem hívta anyját sem, mint Ancsúrka születésekor. A Mama sírdogálása csak keserítette, bizonygatnia kellett napestig, hogy az elszállt gazdagság nem a legnagyobb tragédia, de ez csak olaj volt a tűzre. A Mama tudta, hogy ő nem boldog.

— Feláldoztad magad gyermekem, és hiába, minden hiába! — sírdogált tovább.

Ezt nem akarta újra átélni. Önmagával könnyebb volt helyretenni a változtathatatlant, és kiírni magából. Leült hát, a franciakockás levélpapír fölé hajolva, írta, írta a hosszú beszámolóit Marának.

„… A nyár forró, gyakran egész nap nem száll le a kocsik, szekerek nyomán felvert, fullasztó porfüggöny, hanem csak áll vastagon, kilátástalanul, mint az életem. Erőm fogytán, pilledten fogadom a bábát, ő az egyedüli, aki be-benéz hozzám.

– Nagyon vékonyka ez a baba, de maga majd feltáplálja. Levegőre lenne szükségük, de itt még az sincsen. Miért nem megy el a szüleihez, vagy az anyósához pár hétre? Ne makacskodjon – mondogatja nekem, szeme sarkából lesve szavai hatását, aztán látva, hogy arcizmom sem rándul, elköszön.

Nem tudok megenyhülni a nagyságos mama iránt. A tekintetes cím is elegendő lett volna, de ilyenek a falusiak. A túlzó cím gúnyból született, mert ki nem állhatták a fennhéjázó családot. Oda nem megyek, inkább kínlódok magamban, a Mamához meg hogyan is mehetnék, hiszen ennivalóra se elég, amit a Papa keres… Most talán mégis elköltözhetünk innét, alig várom, pedig ki tudja, hová…”

Írta, írta, ahogy tolultak a szavak, minden tartózkodás nélkül.

Önmagával kegyetlenül bánt, éppúgy, mint az első szülésénél is. Mintha a saját mostohája volna… Pár napig feküdt csak a „gyerekágyban”, a kis parasztlányt is elküldte, akit Pista a házhoz vitt, segítsen, amíg ő megerősödik. Lelke tele volt fájdalommal, de daccal is, egyedül a kislányokat babusgatta.

— Ti vagytok nekem a világ! — nézte a mélyen alvó csöppséget, simogatta a nagyobbik buksiját, aztán leült és folytatta a hosszú leveleket Marának, el is felejtve, hogy leírt lírai gondolataival mennyire kiszolgáltatja magát.

„… De jó is volna, ha a nagynéném falujába költöznétek! Éppen a malom mellett lakik, nagy házban, abban kiadó lakás is van…” — írta válaszában a barátnő. Anna nem kérdezte, hol lakik az a nagynéni. 

 

* // *

 

Aztán csakugyan megérkezett a kinevezés. Hosszú stráfkocsi állt meg a ház előtt, amire felfért a bútor, Pista a fuvaros mellé ült a bakra. Annát pedig külön féderes lovas kocsi vitte sok csomagjával, mint újasszony korában, de most lánykáival ült a kényelmes ülésen.

Egy hídon döcögtek át, az úton itt is felhőben szállt a por, de két oldalon szépen gondozott kertek, fák, és sok-sok zöld, amire mindig vágyakozva gondolt. Amikor a magas fenyőkkel árnyékolt templom mögötti utcába befordultak, már látszott a malom, távolabb a házsor első épülete, előtte néhány ember várt az érkezőkre. Az őrletni idejáró fogatok kopaszra taposták itt is a nagy udvart, de egyik oldalról fák szegték, ezek tovább ligetté sűrűsödtek, öreg tekerős kutat kerítettek félkörben. Onnét, a magas fűben kitaposott, keskeny ösvény kanyarodott a házig.

— A fákon túl a folyó — mondta Pista bíztatóan, mert látta, feleségének tetszik a környék, azt pedig csak úgy gondolta, hogy a vízpart fontos lehet, oda biztosan le fog járni, ha pihentető magányra lesz szüksége, mint régen, még kislány korában a tóhoz.

A szép téglaépületről nem mondták meg nekik előre, hogy az valamikor, az államosításig csárda volt — majd később úgyis kiderül —, benne kisvendéglő szolgálta vendégeit.

— Csókolom, a kezét, én a segédmolnár vagyok, már nagyon vártuk a főmolnár úrékat. Utcára néz a lakás, de szemben csendes emberek laknak, nem fogják zavarni a nyugalmukat — magyarázta az egyik férfi, végre kellemes, udvarias hangon, ami évek óta ritkaság számba ment az asszony fülének.

Nehézkesen engedelmeskedett a kétszárnyú spalettaajtó, kopott fájáról a fakózöld festék csíkokban felperdült, hullott is le belőle, amikor a segédmolnárnak sikerült kinyitnia. A régi söntés utcára nyíló ajtaját tárták fel előtte, és tessékelték be.

Anna reménnyel telten lépte át a küszöböt, ám azonnal vissza is hőkölt a bennrekedt, fülledt kocsmaszagtól. A várakozás, az új élet ígérete, és rögtön ez az ellentmondás… ez túl sok volt egyszerre. Kitörő zokogással rogyott le, az üres terem közepén árválkodó, rozoga székre.

— Mi a baj, kedveském? — hajolt hozzá egy fürge, vékonyka öregasszony.

— Semmi, semmi, csak elfáradtam. És ez a förtelmes szag…!

— Hogyan szólíthatom?

— Annusnak.

— Én a Kiss néni vagyok, Annuska kérem. Tera néninek is nevezhet. Itt lakom én is, de a ház végében. Zsófia asszony a barátném, eljöttem hozzá fehérneműt varrni öt évvel ezelőtt, aztán itt ragadtam — kuncogott egyet közben —, az övé volt ez az egész csárdaépület. Engem küldött, hogy üdvözöljem és megnyugtassam, ha megijedne ettől a kocsmától. Már hívott asszonyokat, azok jól lekaparják a falakat, aztán úgy kimeszelik innét ezt a penetráns illatot, mintha sose mértek volna itt a kármentőben büdös törkölypálinkákat. — Pergett a nyelve, még bólogatott is hozzá, nagy jóindulattal.

Anna nézte a ráncokkal bepókhálózott arcot, valami élénk huncutságot fedezett fel a szarkalábakkal szegett apró szemekben. Enyhe megkönnyebbülést érzett. Mintha egy megbízható kezet nyújtott volna felé a jó angyala, vezetni ebben az új, ismeretlen világban.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/