Vandra Attila : Devla 3. „Az ű lába nagyobb…”

Egy cigány kislány az iskola réme. Ám egy helyettes öreg tanító szeretettel próbál közeledni hozzá… *

 

 

3. „Az ű lába nagyobb…”

 

Amíg a bemutatkozás tartott, Zajzoni azon morfondírozott, mi lehet ennek a gyűlöletnek a kulcsa. Volt már roma származású gyermek az osztályában, többé vagy kevésbé kiközösítve, de ez az osztály olyan, mint a Ku-Klux-Klan[1]. Szél fúvatlan nem indul… Pont a polgármesternek a fia az „áldozat.” Ha a fiú hazamegy így bekötött arccal… A polgármester is olyan ember, akinek bűnbak kell.

A szünet közeledtével egyre nagyobb súly ereszkedett a tanító vállára. Amint megszólalt a csengő, először nem akarta elhagyni az osztályt, nehogy újabb balhé törjön ki. Ám közben az igazgató értesült a történtekről és hívatta. Minden gyermeket kiküldött az udvarra, Kanalas Erzsikére pedig ráparancsolt, maradjon az osztályban. Szét kellett választania őket, újra össze ne verekedjenek.

— Már nem tudtam megakadályozni — magyarázkodott, majd elmondta néhány szóval, amit megtudott.

— Mivel bünteti meg?

Nehezen tudta rávenni az igazgatót, hogy adjon neki haladékot a döntéshez.

— Egy büntetés csak akkor nevelő hatású, ha azonnal a tett után következik. A halogatás nem a legjobb ötlet. Csak a tekintélyét kérdőjelezi meg — akadékoskodott felettese.

— Senki sem ok nélkül hülye, igazgató úr! Ha egy gyermek nem megfelelően viselkedik, annak mindig oka van![2] Amíg nem látok bele a kislány motivációiba, és nem az igazi problémát kezelem, egy rosszul kiszabott büntetéssel csak elfajul a konfliktus. Beszélnem kell vele. Meg is teszem az órák után.

— Idealista, tanító úr! Ne feledje, ön Brassó egyik legjobb iskolájában tanított. Ott lehet, hogy érvényesek ezek az elvek. Higgye el, Márta minden elképzelhetőt megpróbált, és én is. Nem fog rajta semmi. Sajnos, a nyolc osztály elvégzése kötelező.

— Brassóban is élnek roma származásúak és lumpenproletárok is.

— Ne tévessze össze a városba beszállingózott cigányokat az itteniekkel. Ahol tömegben élnek, az külön világ! Tanított Garcsinban?[3]

— Ha jól értettem, ők az egyetlen ilyen család a faluban.

— Nemrég költöztek ide. Erzsike apja, Kanalas Pál a börtönben van. Lopásért. Otthon volt „jó” példa, ha a születési környezetéből el is került. Látta volna az anyját, mekkora pofával jött ide pénteken! Azt hittem, ízekre szedi Mártát. Csoda, ha a gyermeken nem fog a nevelés? Hiszen az anyja rögtön ugrik a védelmére, bármit is tesz. Kívánok önnek sok sikert, de ne feledje, Kilyéni polgármester úrral is szembe kell néznie. Ön mit tenne a helyében, ha véresen látná az unokáját?

A tanító kipillantott az udvarra, ahol Kilyéni Gábor két hatalmas flastrommal a képén futkorászott. Megvakarta a fejét, majd sóhajtott egyet. A csengő szakította félbe a beszélgetést. Már az osztály felé tartott, amikor rádöbbent, nagy hibát követett el. Ha most valami eltűnt, ő lesz a felelős. Bosszúból kárt tehetett a többiek holmijában a lány. Fellélegzett, amikor a padjában találta, fejét két karjára hajtva. Összerezzent, amikor megnyílt az ajtó. A szemén lehetett látni, álmából ébredt. Az osztályterem ugyanabban az állapotban volt, mint amikor a többiek kimentek.

Számtan óra volt a második. Az öreg Zajzoni meglepetten tapasztalta, hogy az évnyi kiesés, és mi tagadás, az öregedés is bizony nyomot hagyott benne. Nehezebben viselte a nyüzsgést, jobban fárasztotta a munka, melynek súlyát csak nyugdíjba vonulása előtti évben kezdte érezni. Megnehezítette a dolgát a helyettes tanítók és tanárok átka is, hogy még nem szokott össze az osztállyal. Ettől viszont nem félt. Mosolyogva vette tudomásul, hogy a gyermekek „vizsgáztatják.” Mit lehet, és mit nem lehet a tanító bácsival tenni? Melyek a legfontosabb szabályok az új „falkavezérrel”? Ezt csak úgy tudhatják meg, ha megszegik, kipróbálják, meddig mehetnek el. Ha kiderül, hogy nem érdemes cicázni, egy ideig nem kísérleteznek majd ilyesmivel. De jaj annak a tanítónak, aki ezen a vizsgán megbukik!

Munkát adott az osztálynak, majd sétálni kezdett a padok között, hogy lássa, miként dolgoznak. Elkért egy-egy füzetet, bele-belenézett. Márta kiváló munkájának tükre volt mindahány. Rendszeresen átnézte, kijavította, amit dolgoztak. Volt néhány ügyes gyermek az osztályban, de Fehér Ildikó, a református lelkész kislánya, és Kilyéni Gábor még így is kitűntek a többiek közül. Szemmel láthatóan versenyeztek, hogy ki lesz kész hamarabb. Főleg a fiúcskán látszott mennyire akar győzni. Csak a szamárpadban ülőn nem lett úrrá a munkaszellem. Már oda akart menni hozzá, de valami ott belül azt súgta, hagyjon békét neki. Ökölbe szorított kezecskéjén látszott, még mindig nagy benne a feszültség. „Nyugodjon meg… Majd utána… Nem keresem a konfliktust, ha azt akarom, hogy beszéljen velem” — döntött a tanító.

A tízórás szünetben benn tartotta az osztályt. A két szolgálatost, Kilyéni Gábort és Juhász Marikát kiküldte a tejért és a kiflikért[4]. Marika a tejeket osztotta, Gábor a kifliket. Mint bármiből, ebből is verseny alakult ki. Már azért is, mert csak akkor kezdhettek ők is enni, ha már szétosztották. Az utolsó kifli úgy landolt Kanalas Erzsike padján, hogy lecsúszott a földre. „Sietség volt, vagy szándékos?” — próbálta el dönteni a tanító. A fiúcska mindenképpen tagadta volna. A szándékot meg nem tudta bizonyítani. Végül csak figyelmeztette, jobban vigyázzon. A kislány gyilkos pillantást vetett Gáborra, de nem szólt semmit, többször is lefújta a port a kifliről, majd maga elé tette a padra. Miközben mohón tépte fel a pohár tejet borító fóliát, szeme jobbra-balra cikázott akár az űzött vadé. A mozdulat, amellyel a poharat szájához emelte, az éhhalál küszöbén levők falánkságára emlékeztetett. „Mióta nem ehetett ez a gyermek?” — tűnődött Zajzoni, miközben körülnézett az osztályban. Amikor tekintete ismét az utolsó padon pihent meg, arra lett figyelmes, hogy a kislány gyorsan eldugta a kezét. „Vajon mit nem akart, hogy meglássak?” — törte a fejét a tanító, miközben feltűnt neki, a kislány elől eltűnt a péksütemény.

— Mit csináltál vele? — közeledett hozzá. — Hova tetted?

— Mégéttém — válaszolta a kislány teli szájjal, de riadt, bűntudatos tekintetén, látszott, hogy hazudik.

— Nem ehetted meg ennyi idő alatt… — tamáskodott a tanító egyre közeledve hozzá.

További magyarázkodás helyett kitátotta a száját, mely tele volt félig megrágott kiflivel. Zajzoni undorodva fordult el, de közben szeme sarkából a padba lesett. Nem volt ott még egy morzsa sem. Hova dughatta? És miért? Mert ennyi idő alatt nem ette meg az egészet, az biztos. Ha valakit megdobott volna, az már rég árulkodna. Ha nem szereti… Nem, ez képtelenség. Annyira éhesnek tűnt… Gábor csúfságból bekente volna valamivel? Akkor miért nem köpte ki? Leült, könyökét a katedrára helyezte, keresztbe fonta ujjait, és rájuk támasztotta száját. A mozaik semmiképpen nem akart összeállni. Tűnődéséből az térítette vissza a szürke valóságba, hogy az egyik kislány befejezve az evést, fészkelődni kezdett a padjában, és felborította a poharát, melyből kiömlött a benne maradt két csepp tej, és csordogálni kezdett a padon lefelé.

— Ha befejezted, miért nem vitted ki? — kérdezte, miközben papír-zsebkendőt vett el? a zsebéből, és átnyújtotta a tettesnek, törölje meg a padját.

— Mert nem tetszett mondani. Márta tanító néni…

Hát igen… Egy helyettesnek meg kell vívnia az „igazi” tanár szellemével is. Fel kell készülnie, hogy ezek a lurkók rendre fogják utasítani, ahányszor „vét” Márta tanító néni „szent” szabályai ellen, akár ésszerűek azok, akár nem. Orsi unokája jutott eszébe. „Azt nem úgy kell, Orsika…” „De igen, mert a tanító néni úgy mondta.” Minden érvelés — ő is tanító, tehát tudja —, falra hányt borsó maradt. Ő csak „Natata”, akit lehet imádni, de amit a tanító néni mondott, az szent és megkérdőjelezhetetlen. Aki pedig nem tudja, az buta![5]

Kénytelen-kelletlen tudomásul vette tekintélye határait, és kiadta az utasítást:

— Aki befejezte, vigye a szemetes kosárba a maradékot.

Miközben nyalogatta sebeit, nem gondolta végig utasítása következményeit. Egy-egy tejjel félig-meddig telt pohár is a kukában landolt, a papírhulladéknak tervezett szemetes kosár résein át pedig kiszóródott a kiflimaradék. Mire észbekapott, a sarok telides-tele lett morzsával és tejcseppekkel. Fehér Ildikó nem állta meg szó nélkül, vádlóan jegyezte meg:

— A tanító néni azt mondta, előbb a meg nem ivott tejet ürítsük a kagylóba, csak azután dobjuk ki! — Hangja vádló volt.

Verhette fejét a falba, és magyarázhatta magának a saját bizonyítványát: „Amikor tanítottam, nem volt tej meg kifli”, és: „Nem gondoltam, csak ennyi eszetek van…” ő a felelős. Elejét vette a további tejdobálásnak, továbbá személyesen ellenőrizte a poharakat. Kanalas Erzsike vitte ki utolsónak a poharát. Még egyszer felemelte, nehogy egy csepp is kárba menjen, majd pillanatra megállt a szemetes mellett. Végigmérte a kosár tartalmát, lopva a tanítóra nézett, majd osztálytársaira, csak aztán indult a helyére. Zajzoninak feltűnt, a kislány furcsán tartotta a jobb kezét, tenyerét a szívére téve, mintha esküdne. Ám a tekintet, amivel a szemetes tartalmát végigmérte, nem kerülte el az éles szem? Gábor figyelmét. Azonnal rágyújtott:

 

Devla, Devla, fekete,

hol a kuka fedele?

Egyem a szép eszedet,

ami vót is odalett!

Devla, Devla, kukázik…

A disznókkal…[6]

 

Alig kezdett bele, máris kórusban fújta az egész osztály.

— Azonnal hagyjátok abba! — mennydörgött a tanító. — Nem szégyellitek magatokat?

Hirtelen csend lett. Csak a kicsúfolt hangja hallatszott, amint anyanyelvén sz?rt ki néhány megjegyzést a fogai között, melyből egyetlen szót lehetett kivenni: „Devla.” Arcizma remegett, kezecskéje ökölbe szorult. Nem kellett érteni a szavait, láthatóan súlyos átkokat szórt megalázóira. Olyanokat, amilyeneket manapság csak a cigányok tudnak. Ám a jobb kezét továbbra is magához szorította.

— Tanító bácsi, Devla megint átkozódik! — reklamálták többen is. — Csak az igazat mondtuk, ő szokott kukázni!

Ez a mondat annyira meglepte Zajzonit, hogy hirtelen nem jutott szóhoz. Jobban csak az vágta mellbe, amikor rájött, hova lett a kifli. Elég volt e pillanat bizonytalanság, és máris elszabadult a pokol. A gyerekek egymás szavába vágva bizonygatták, igaz a vád.

— Ebből elég! Még van öt perc a hosszú szünetből. Ki az udvarra mindenki, de te benn maradsz! — intett Kanalas Erzsikének.

Amikor kiürült az osztály, odalépett a padja mellett álldogáló kislányhoz, aki maga elé tartotta védekezően a kezét.

— Ülj le… Istenke — szólt barátságosan a riadt kislánynak. — Jól tudom, ezt jelenti? — A kislány meglepetten pillantott fel, de nem válaszolt. Tekintetén látszott a helyeslés. — Ugye a többiek nem tudják? Hagyjuk meg őket tévhitükben… — tette hozzá cinkosan.

Devla nagy szemeket meresztett. Nem tudott mit kezdeni a barátságos közeledéssel. Beszélgetésüket a polgármesternének folyosóról beszűrődő éles hangja szakította félbe. Hamarosan benyitott Fehér Ildikó.

— Tanító bácsi, az igazgató bácsi hívatja.

— Beszélünk később, jó? — hagyta ott a kislányt.

Az igazgatói irodában Kilyéniné épp szipogó fiának arcára tette vissza a kötést, de nemcsak a keze, hanem a szája is járt. Azt ecsetelte, ha az igazgatónak nincs lehetősége kidobni az iskolából azt az átkozottat, akkor törvényszéki orvoshoz fordul, látleletért. Egy ilyen vadállatnak a javító intézetben van a helye, nem közösségben. Szerencsétlen gyermek most egy életen át viselni fogja e kukatöltelék vadmacska karmainak nyomát! Utána elviszi tetanusz-oltásra, mert ki tudja, mi lehet a körmei alatt annak, aki szemétben szokott turkálni! S az iskola is felelős azért, ami történt! Bezzeg, amíg Márta itt volt, ilyesmi nem történhetett! Majd fizetni fognak ezért! A két férfi szóhoz se jutott. Végül fiával együtt elviharzott. A mérget tovább kell adni, így Zajzoninak végig kellett hallgatnia az igazgató kifakadását is. Volt annyira bölcs, hogy meg se szólaljon, amíg felettese ki nem fulladt. Részesült már pályafutása alatt hasonlóban. Az osztályba menet kért egy Móra Ferenc kötetet. A kérdő tekintetre bevallotta, a „Történet az egyik csalóról” című novellát akarja felolvasni.

— Az ű lába jobban fázik, mert nagyobb, mint az enyim? — érzett rá az igazgató az üzenetre. — Miként jön ebbe a képbe?

— Majd elmesélem — felelte a tanító —, most megyek, mert becsengettek, s nem szeretnék újabb verekedést.

Fölöslegesen aggódott. Kanalas Erzsikét nem találta ott. Ellógott a további órákról, mintha csak a kiflire várt volna.

— Miért hívjátok Devlának? — szegezte a gyermekeknek a kérdést.

— Mert fekete.

— És rossz — tette hozzá egy fiúcska. — Gonosz. Állandóan azzal átkozódik…

— Nekem efelől kételyeim vannak — felelte a tanító, miközben a Devla- devil(a)- devil szavak hasonlóságán merengett. Végül elvetette a kapcsolatot. E tévhit régebbi keletű, és falun vagyunk, ahova még nem hatolt be a Cartoon Network. Elővette a Móra-kötetet, és olvasni kezdett. Miután befejezte a novellát, kicsit provokálta őket, nyilvánítsanak véleményt Törőcsik Palkóról. Hagyta, hadd zárják szívükbe a csalót. Majd hirtelen témát váltott, s megkérdezte egyik kislányt:

— Ugye van egy kistestvéred? Szereti a kiflit?

— Imádja… — ment lépre a megszólított.

— S te mit csináltál a kiflimaradékoddal? Mert nem etted meg az egészet. Láttam.

A kislány meglepetten burkolózott szégyellős hallgatásba.

— Én nem dobtam ki! — jelentkezett büszkén az egyik fiúcska. — Hazaviszem a kutyámnak!

— Ki látta, Erzsike milyen mohón itta meg a tejét?

— Mindig úgy issza meg! — feleselt valaki.

— Nagyon éhes lehet… Mégis csak egyetlen falatot evett meg, a többit elrejtette. Vajon rosszaságból tette volna? Hány testvére van?

— Négy. Ő a legnagyobb.

— Vajon nekem mennyire kellene kétségbeesettnek lennem, hogy a kukából kivegyek valamit? — „gondolkodott” hangosan a tanító, majd hagyta érlelődni egy kis ideig a beállt döbbent csendet. Végül hozzátette:

— Én elgondolkodnék Törőcsik Palkón, és Erzsike keblébe rejtett kiflijén, mielőtt gúnyolni kezdeném. Vegyétek elő az olvasókönyvet!

 

 

(folytatás következik: Virág a küszöbön)

 

[1] Amerikai rasszista szervezet. „A fehérek védelmében” rengeteg afroamerikait végeztek ki, gyújtották fel házukat, stb.

[2] A tanító szájába adott mondatot Dr. Gondos Annától, a budapesti Gordon-iskola megalapítójától idéztem.

[3] Hírhedt roma-negyed Négyfaluban, Brassótól tíz kilométerre.

[4] Romániában egy kormányrendelet döntött arról, hogy az 1-4 osztályos gyermekek naponta kapjanak egy kiflit és két deci tejet. Ezzel akarták iskolába csalogatni az iskolakerülőket. Tiszta „véletlenül” választási kampányban született ez a rendelet.

[5] Saját kaland.

[6] Köszönöm Novák Noémi, Rácsai Robi és Péter Erika segítségét a csúfolódó verseknek a megalkotásában.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.