M. Fehérvári Judit : Himnusz az életért (Regényrészletek) 3.

A Beretva *

3. A Beretva

 

 

Metzger György sem kommunista, sem szakszervezeti tag, de még bányász sem volt. Életkora szerint jóval innen a hatvanöt éven várta a sorsát. Már 1947-et írt a kalendárium, s Mindszenty József hercegprímás tiltakozó pásztorleveléről tudomása volt, meg az internálások is egészen közelről érintették, de nem akart a szovjet zónába kerülni, s egyébként is felvidéki ősöket tudhatott maga mögött. Anyanyelvének a németet vallotta, s ez éppen elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy feleségével együtt a csehszlovák-magyar lakosságcsere önkéntes részesei legyenek. Volt ugyan egy kormányrendelet, a 12.200/1947 -es, de mindenki úgy értelmezte, ahogyan akarta. Így aztán önként deportálta magát és nejét, de 1949-ben vissza is szökött.

      A Dunántúlról származott ugyan, de oda nem mehettek. Így kerültek Debrecenbe, a felesége házába. Ekkor határozta el, hogy élni fog. Még pedig úgy, mint annak előtte, mikor még nem volt útlevél sem, mindenki oda mehetett széles e világban, ahova csak a kedve tartotta. Az első világégés előtti évekre gondolt. S eszébe jutott barátja, aki egy Hajdú-Bihar megyei kis településen, Ond vezér egykori szálláshelyén élt. Miután neje, lánykori nevén Takács Zsófia a szomszédos faluból származott, felkerekedtek, s végiglátogatták a rokonságot is. Amint várható volt, a vérrokonok szóba sem álltak velük, sőt köszönés nélkül ajtót mutattak nekik. A druszája, Fejérváry György azonban szívélyesen üdvözölte őket, s több hónapos látogatás lett az ad hoc ötletből.

      Ősz volt. A szüret ideje. Hogy honnan, nem tudható, de itt még tartották az antik hagyományokból ismert borsajtó ünnepét. Maszkos felvonulások, pántlikás lovak, s mindenféle alakoskodások tették feledhetetlenül széppé a szőlőskerteket. Érdekes módon nem maradhattak el a liturgikus események sem. Már nem sok idő volt hátra az Istenszülő templomba vezetésének ünnepéig, azaz november 21-éig, így aztán a vendégek ottmaradtak. Ha meg már eddig is jókat beszélgettek, s Zsófia asszony édesanyjává lett az akkor tizennégy esztendős unokának, akit a félkarú nagyapja a saját lányától adoptált.

      Metzger és Fejérváry a XII. isonzói csatában találkoztak 1917-ben. A történelem a caporettói áttörés hadművelet vagy más néven I. piavei csataként emlékszik erre az eseményre. Ekkor semmisült meg csaknem az egész olasz hadsereg, de a magyar veszteségekről ez idő tájt nem illett beszélni, így csak egymás között pusmogtak a férfiak arról, hogy hogyan dezertált ötvenezer olasz, s miképpen foglalták el az egész Veneto tartományt.

      Kitüntetések és kardok egész arzenálja kapott helyet a házban, s Fejérváry bal karján csaknem a hónaljáig gyűrt ingujja mindig emlékeztette őket arra, miként veszítette el a kezét, s hogyan mentette meg az életét Metzger. Fejérváry karcsonkját a harminc centiméter hosszú, négy és fél centiméter széles fenőbőrrel szorította el, míg az őt megtámadó lovasnak magával a beretvával vágta el a nyaki ütőerét.

      Közben kitavaszodott. Addig a szokásos rendben mentek a dolgok: csütörtökön volt a kenyérsütés, karácsonykor sorra csókolták a templomi keresztet, az ünnepi vacsorákhoz a veremből előszedett, s még a nyáron lemeszelt dinnyét ették, szántottak, vetettek, s márciusban megszűntek a kitelepítések is.

Egy rövid búcsú után Zsófia asszony megígérte az akkor tizennegyedik életévébe lépő unokának, hogy egy napon feleségül adja hozzá a világ egyik legszebb hölgyét, a keresztlányát. Azt persze senki sem sejtette, hogy mindez valóban beteljesül, de igen sokára, hiszen egészen 1961-ig kellett várni az eseményre.

 

 

 

 

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2012. május 17.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.