Második döbbenet

Minél többet olvasok, annál többre vágyom, és mi tagadás, egyre inkább fény derül a feln?tt évek mulasztásaira is.

 

Arról még nem tettem említést, hogy els? házasságomból két gyermekem született. Nagyobbik lányommal tartom a kapcsolatot, három unokámat id?nként, f?leg nagyobb ünnepeken meglátogatom. Ilyenkor fiam, és kamasz lányom is többnyire velünk tart, de gyakran más elfoglaltságaik miatt lemondják a családi összejöveteleket, a társas együttlét, számomra szinte egyetlen módját, amely az évek alatt nem vesztette el eredeti rendeltetését.

     Beszámolunk egymásnak a nehézségeinkr?l, de anyagi természet? kérdések soha nem kerülnek napirendre. Vejemmel gyakran keveredek végeláthatatlan vitába, legtöbbször politikai természet? kérdésekben, amelyekben homlokegyenest más véleményen vagyunk. De ezek a beszélgetések nem kellemetlenek, s?t, sokat tanulok bel?lük. A végén mindig arra jutunk, hogy nem áll szándékunkban egymás meggy?zése, pusztán csak eszmét cserélünk.

     Nagyobbik fiam az elvált apák életét éli. Visszavonultan, de nem magányosan szemléli a világot, amely kegyetlenül elbánt vele. Három gyermekét hagyta ott, nehéz szívvel, de tiszta fejjel hozva meg ezt a sorsfordító döntését, nagy nehezen. ?ket már lassan két éve nem láttam.

     A látásom gyengülésével egyre mohóbban falom az el?ttem tornyosuló restanciáimat, amelyek els?sorban pótolhatatlannak t?n? irodalmi alkotások. Középiskolai osztályf?nököm, aki görög-latin szakos lévén magyar irodalmat, és nyelvtant tanított, mondta mindig, felemelt mutató ujjal, hogy amit most elmulasztunk elolvasni, azt soha többé nem tudjuk pótolni.

     Próbálkozom a lehetetlennel, de természetesen, a figyelmeztetés alapigazsága megkérd?jelezhetetlen. Minél többet olvasok, annál többre vágyom, és mi tagadás, egyre inkább fény derül a feln?tt évek mulasztásaira is.

(Folyt. köv.)

Budapest, 2012. április

30látogató,1mai

Szerző Horváth János 154 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

6 Komment

  1. A gyermekek néha öröklik az apák természetét. Illetve nagyjából ugyan azt az életet élik mint az apjuk, ha jó, ha rossz. A nagy baj ami ki is jön az irásból az a kommunikáció az állandó kapcsolattartás. Manapság vagy az idő miatt vagy más okok miatt egyre kevesebb idő jut a tényleges kapcsolattartásra családi összejövetelekre. Ezek is ugyan olyan pótolhatatlan dolgok mint az elnem olvasott könyvek amikre a tanárod figyelmeztetett. Az elnem olvasott könyvekből többemeletes könyvtárat lehetne építeni ha nem nagyobbat. Világos, hogy mindent nem lehet csak egy kis részit elovasni. De egy elmulasztott találkozás vagy elhidegülés az ennél sokkal több. Ezek pótolhatatlanok.

Hagyj üzenetet