Horváth István : A HOLLÓ, A HOLLÓNÉ, A RÓKA MEG A SAJT

Nyomtatás

                I.

Hol a hollód komámasszony –

kérdi hollót szomszédasszony,

kinek csőre mindig tátva,

s üti bele más dolgába.

Rég hallottam kedves hangját…

Persze tudta, hogyne tudná,

faluszéli hollóéknál

minden este áll a bál,

hollóné a hollójáva,

szüntelen csak kiabál.

Hogy így és úgy – ilyen hanggal –

ágat ütnek ágdarabbal

az is szebb, hát ezt nevezed

– szégyenünkre – éneklésnek?

Öreg holló békén tűri,

ameddig csak eltűrheti,

hogy e némber, mily pökhendi.

S ahogy az már lenni szokott,

fölfordulás eszét veszi,

mit kigondolt, elfelejti.

Így e mese, nem hozott:

sem tanulságot,

sem bölcsességet,

róka híján – csak –

sajtnélküli mesevéget.

          II.

Róka koma sunyin lesve,

hollólesre indul este.

Nagy ravaszul fontolgatja,

meg van e még a holló sajtja.

Hallottam, hogy szép a hangod –

hízeleg a lompos álnok.

Tudom ezt jól, szólt a dalnok.

Róka kérdi: s hol a sajtod?

Így a holló: megettem rég –

s zengte tovább énekét.

          III.

Holló tudja,

szép a hangja,

a bírálat,

meg nem hatja.

Bárki, hogyha

elkezdené,

míg nem késő,

hagyja abba.