(Túlbonyolítom, nem jó ez.
írni mást sose – csak ami fáj.
Móricz kezdte így az igaz írást.)
Teremtéssel kéne kezdeni; felvázolni egy kozmogóniát –
ahogy ex nihilo egyszercsak leszek – áldoznak apám-anyám;
hiába tiltakozom kés?bb, próbálok meggy?zni özvegyet –
nem jó, hogy én itt vagyok, jobb is lehetne a Világegyetem.
Mindünknek fiókjai vannak, benne kor és viselkedés, élmények
ha kimarad, minden beteges lesz, kés?n ébredt és csenevész.
Nem érdekel a más baja; ebéd utáni tukmálás, mi a baj;
emberen nem lehet segíteni, úgy állt be a struktúra.
Más ma már a terminológia, nem testvér, nem barát – uram,
és az nem takar semmit, amiért érdemes lenne tenni bármit,
a sóhajtozástól kivirágzásig megterem a közöny, csak bírd.
Nem összegzem a napjaimat, amikbe beleszédülök, nincs esti
leltár – honnan hová jutottam; a Napot felhúzzák és fel a Holdat.
A csillagokat meg nem értem már neutrínóiban sem; ha kitartom
ujjam, milliárdnyi szel át észrevétlen – akár a Földet; mert oly
lyukas a Világegyetem, hogy nincs fogalma jónak-rossznak
benne, ha nem volna ember, Kant, meg Isten és Gyarmati Jóska,
akinek fülesét?l a fogak kihulltak – úgy féltem egybe’, ahogy van.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.22. @ 21:52 :: Petz György
