Marthi Anna : A szenvedő

 

Minden apró kocka mosolyodat rejti.

Meglátlak, és ezredszer is beleremeg

ott, a gyomortájéki vágyóideg.

Ha két szemöldököm morcolom,

csukott szájam ordítást visszafojtva

lekonyul, tudnod kell – téged bámul

lámpaoszlopom. Moccanatlan test

ébreszti a kitárt kezű végtelent, fáj

hozzád érnem, mert magányom

megperzselem. Tüzeim bújtatnám, de

mint a tej kifut, éjsötét szemem villám

hárítójaként gyúlnak ki a csillagok.

Rád esküszik a legszentebb pillanat,

mikor alig érezhetően közelít feléd,

de mielőtt belehalna – visszariad.

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1323 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak