Mai napig nem tudom,
talán ezt is meg kellett
volna beszélni,
mint minden mást,
mi történt ötvenkilenc
esztendőd során, mit hittél,
mikor megtudtad,
hogy tüdőd emészti a rák,
s egy évtizeddel később,
midőn kiújult a kór,
abban az antik fotelben
ülve unokáztál félve,
mert rajtam fekete
ruha volt.
Nem hitted, hogy
felnővén lányodon
így kifoghat a végzet,
s arra kértél,
ne féljek, mert
az élet megy tovább,
s elcsuklott hangod
mégis félárva kisdedünk
kacagó szőkeségét
nézve, és katonákat
ettetek mindketten:
„egyet a papának,
egyet a mamának,
egyet az angyaloknak
a Mennyekben.”
Miatyánk! Irgalmad
hiába kértem,
adtál kenyeret,
s áttéteket hozzá,
torokba szoruló
gyilkos szörtyögéseket,
vért az ajkak szélén
és lázat, bíborrózsákat,
hogy úgy érezzük
magunkat, akár
a rovargyűjteményekbe
föltűzött, reparált
lepke.
Szaladtunk volna pedig
a mohás kertvégig,
de egy bottal és
egyre fogyó lélegzettel
tétova volt a nyár is…
Fűteni kellett.
És szentelni kenyeret
keresztet vetvén
szegetlen cipókra,
mert a Te országod
elközelgett és
ki mert volna szembeszállni
a kísértésekkel,
gonosszal és gyógyszerekkel,
a kemoterápiának
megbocsátottunk, mert
nem tehettünk másként,
csak itt maradtunk egymásnak
és, ha a naptárak lapjai fogynak,
egyre bizonyosabb bennünk is
a szentség: a Te Neved is
Hercegem hiszem,
mindörökre fenség.
Legutóbbi módosítás: 2012.01.17. @ 06:22 :: M. Fehérvári Judit