kisslaki : “Aki feltalálta a rövid élet titkát”

Frankfurt 2012. január 21. ─ szabálytalan beszámoló a Darvas Szilárd emlékestről. *

 

szabálytalan beszámoló a Darvas Szilárd emlékestről.

 

Én ugyan ritkán szoktam Steinbachból Frankfurtba villamosozni egy rendezvény, vagy koncert kedvéért. Bálozni meg lehet idehaza is. 

Mégis nagyon megörültem, mikor a minap megkaptam a frankfurti német-magyar Társaság meghívóját, Darvas Szilárd (1909-1961) emlékműsorára. Azt hiszem, nehezen találnák valakit az idősebbek közül, aki ne röhögött volna már annak idején a konferanszait hallgatva, a szombatesti rádiókabaréban.

Egyébként már odamenet megtréfált bennünket a frankfurti időjárás; jobban mondva előkészített az esti vidámságra. Amikor a villamosmegállótól a Saalbau kultúrcsarnokig érkeztünk, elkapott egy jókedvre derítő bővizű zápor írnám, ha levelibéka lennék; de így, csak szaladtunk az asszonnyal. Nem csoda, hogy jókorán megérkeztünk. Az útmutatón leolvastuk a műsor címét, amit a vátesz humorista tréfája sugallt: „Aki feltalálta a rövid élet titkát” Ugyanis egy reggel ezt állítva magáról, lépett be Darvas Szilárd a Ludas Matyi szerkesztőségébe. Persze, hogy derültek a kollégái. Ők se gondolták, hogy majd a zseniális költő-humorista barátjuk, élete ötvenegyedik évében öröklétre cseréli a mikrofont. Az emlékezetére rendezett műsorban, a műveiből kötött csokrot, fia, Darvas Ferenc Erkel díjas zeneművész és Cserna Csaba színművész. A virágokat egyébként Csaba válogatta egyenként a bukétába.

Ahogy beléptem a terembe, rögtön észrevettem a falmelletti, hosszú asztalsoron a kisebb csoportokban ácsorgó borosüvegeket. Időnként azért fenségesen lepislogtak a tányéron terpeszkedő libazsíros kenyerekre.   

 Még jó, hogy a feleségem nem engedett enni; később kiderült, hogy csak a műsor utánra van. Akkor se mindenkinek persze lehet, hogy nem így volt, mert sietnünk kellett, hogy elkapjuk az utolsó buszt majd a végállomáson. 

Az érkező közönségből az ismerősök nagy ujjongással köszöntötték egymást, s csak akkor lett csend a székek között, mikor Darvas Ferenc, az eddig csendesen billegő billentyűkbe bele nem csapott: elkezdődött a műsor!

Én mondom, nagy mágus ez a Cserna Csaba! Rögtön az elején megígérte nekünk, hogy most visszavarázsol bennünket ötven évvel korábbra. Persze, hogy elmosolyogtam, hiszen akkor még fürtökben lógtak a felnőttek a villamosról, én meg ingyen tujáztam a villamos ütközőjén; s a fagylaltot is ötven fillérért nyalhattam gombóconként.

Na, a műsorról: Elhangzott már a „Konferansz a nevetésről” aztán az „Autósokról”, s a „Ponyvaregény” című vers, aminek Darvas Ferenc komponált remek dallamot, de a közönség nem engedett fel. Sőt a műsor további részében sem; már csak azért sem, mert nem is kellett nekijje. Ugyanis elejétől végig együtt mulatott, nevetett, szórakozott a két művésszel. Biztos, hogyha akkor a mennyei kocsmából Darvas Szilárd letekint a földre, jókedvében finom mosollyal rendel egy rundot az uraknak. Nekem különös emléket idézett. 

A villamos balladája, amit Darvas Ferenc komponált. Szinte hallani véltem, gyermeki álomszerelmen, Mezei Mária hangját, ahogy a „Balladát” énekli.

Egyébként nem csoda, hogy a közönség is részt vett a műsorban. Hiszen a dalokat, mint például „Énmellettem elaludni nem lehet”, „Nem wurlitzer a verkli”, „Én nem akarok mindenáron férjhez menni” ismerték. A fiatalabbak is énekeltek; ugyanis Darvas Ferenc a zenei intervallumokban gyorsan előmondta a következő szövegrészt, míg Cserna Csaba Karajánt megszégyenítő virtuozitással vezényelte az össznépi kórust. Annyira jól szórakoztunk, hogy észre se vettük, hogy a két művésznek már rég lejárt a munkaideje. Miután a többszöri ráadásra még Darvas Ferenc elénekelte a „Százlábút” s Cserna Csaba egy Kellér Dezső konferanszt adott elő, amivel ki-és megérdemelte, lerogyhattak a székükre. 

 A műsor után, ahogy felvettem a kabátomat, elképzeltem, hogy hazafelé még beugrok a közértbe kétforintos kolbászt venni, na meg egy kenyeret háromér’ aztán a talponállóban bedobok egy korsó sört háromötvenért; de aztán véletlen a tükörbe pillantottam. Egy ősz hajú pasas bámult vissza rám. Igaz is: az időkerék csak az előadás végéig tart.      

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.01.25. @ 18:30 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de