dr Bige Szabolcs- : Éjfél előtt egy órával

(részlet a “Cantus vitae propria – Életem varázsdala” című kiadatlan saját kötetemből) *

 

 

A hároméves főiskola és az államvizsga után már jött a kihelyezés. Hivatalból a végzősök megkérdetése nélkül, az összesített tanulmányi eredmény alapján, és természetesen messze a Regátba (Óromániába)!

Mert hova is nevezhetnék ki a Székelyudvarhelyen született magyar leányt, mint az ország legtávolabbi keleti felébe.

Mikor eljött a napja Ildi is felült a vonatra, a többi diáktársához hasonlóan. Iaşi városa volt az elsődleges cél. Moldova régi fővárosa, magyar régi neve Jászvásár. Sok híres román személyiség született, élt, tevékenykedett itt. Méltán büszkék rájuk az itt lakók.

Az osztályból kilencen érkeztek a szép, régi városba. A megyei egészségügyi igazgatóságon kellett jelentkezniük. Most is elhangzott a régi szólam: „Menj be te, Ildi! Te tudsz románul.” Már otthon, a főiskolás évek alatt is ez ment. Bármelyik idegen városba mindig őt küldték, hogy beszéljen. Nem mintha valóban jól tudott volna románul, de bátrabb volt a többieknél, és elég találékony, hogy meg tudja magyarázni, amit kellett, amit akart.

— Jó napot kívánok. Védőnők vagyunk Marosvásárhelyről — jelentkezett udvariasan.

— Jó napot. A többiek hol vannak?

— Kint várnak.

— Jöjjenek be!

Bementek, az igazgató hellyel kínálta őket, majd felsorolta, hol vannak védőnői helyek. Teljesen ismeretlen helységnevek hangzottak el. Nem nagyon tudtak mit kezdeni ezekkel, a nevekkel. Azt kérték, hogy legalább egymás közelében legyenek a falvak. Így esetleg felkereshetik társaikat.

Eleinte valóban még találkozgattak, meglátogatták egymást, de Karácsonyra már egyedül maradt. A többiek nem bírták és hazamentek.

Ildikó nem adta fel. Helytállásból, büszkeségből. Őt otthon erre nevelték a szülei.

Az első falu, ahol dolgozott Stănileşti, az orosz határ mellett volt. A Prut folyó a határ: a jobb partján Románia, a balon a SZU.

A rendelőben a körorvos fogadta. Ott volt a többi munkatárs is: a szülésznő, a közegészségtanász, a takarítónő és a süket kocsis. Közös szobát kapott a szülésznővel, és tíz falut, több mint kettőszáz csecsemővel. A rendelőhöz tartozott egy gyermekfektető hat ággyal, meg a szülészet, szintén hat ággyal.

— Magácska főiskolát végzett? — érdeklődött a doktor.

— Persze! — jött a válasz.

— Akkor átveszi a fektetőt. Reggel és este vizitel. Beadja a gyógyszereket, injekciókat. Azután megnézi a bejövő betegeket, ellátja őket. Egy asszisztensnek ennyit tudnia kell! A csecsemők látogatását a rendeletek szerint végezze! Én szabadságra megyek. Majd jövök.

Így aztán egyedül maradt, orvos nélkül. Mindent el kellett végeznie. Kilenc-tízig elkészült a benti munkával, ezután felült a szekérre, vette a csecsemőmérleget és indult látogatni, kezelni, védőoltásokat beadni. Estére ért haza. Ha éjszakai szülés volt, és ha a babával valami gond adódódott, hívták. Az orvos nagyritkán megjelent. Olyankor rendelt, kiabált a személyzettel, berúgott és másnap megint elment. Ildi újra magára maradt. Ő volt az orvos, az asszisztens, sokszor a takarítónő is.

A csecsemőlátogatás nem könnyű dolog. Ha esett, ha fújt — és a Crivăţ nagyon tudott fújni (!) — menni kellett. Télen sokszor derékig érő hóban, és mínusz huszonöt-harminc fokos hidegben. Kegyetlen hideg, keleti szél a Crivăţ! Havat, fagyot, hóvihart hoz.

Jó volt este hazaérkezni, és a meleg szobában beszélgetni a szülésznővel, meg a látogatókkal. Úgy érezte, szeretik, bár még a nevét sem tudták kiejteni. Valami olyasmit mondtak, hogy „Eldekó”. Nem értették, miért szomorú néha. A szilvesztert is együtt töltötték, és mikor az ottani éjfél után egy órával megszólalt az a furcsa, szívbe markoló zene a Kossuth rádióban, nem értették, miért állt vigyázban és potyogtak a könnyei. Hogyan is érthették volna?

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2012.01.06. @ 22:57 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 625 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.