Szeibert Éva : Foncsortalan fintor…

…(önarc)kép a tükörben…

Fájdalmas érzések sz?kölnek bennem,
egyhangú perceket morzsolgatok,
mintha már nem volna vér e testben,
nem villanyoznak fel pillanatok.

 

Kihül? vágyakkal élem az életem,
kátyúkkal tarkított utamat járom,
elveszett önmagam hiába keresem,
lelkem nyugalmát rég nem találom.

 

Sóíz? könnyeim arcomra fagynak,
homályos tükörben árnyékom látom,
szorongó álmaim élni sem hagynak,
ez az én világom, drága Barátom!

 

 

Éva, ez a sok ragrím nagyon nem tesz jót a versnek, nagyon nem szépek.  Az olvasó arra figyel, hogy cseng-bong a vége, közben —amir?l szól elhalkul. Miért ragaszkodsz ehhez a kötött formához? Ha szabályos verset írunk sok mindenre oda kell figyelnünk. A dallamra, a ritmusra, esetleg a szótagszámra és természetesen a rímek „szépségére”.

Legutóbbi módosítás: 2011.11.11. @ 10:15 :: Szeibert Éva

Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?