A REPÜLŐ ÚT
Bangkokba mindig éjjel, 23:10 órakor indult a MA 080 járat. Jó pár éve volt, mert ma már nincs közvetlen Budapest-Bangkok. Ezek az éjszakai járatok mindig másféle utasokkal teltek meg, mint a nappaliak. Sok egyéni turista, átszálló utas – furcsa egzotikus arcok igyekeztek a chek-in pultokhoz.
Mi ráérünk – tudjuk ezt már gyakorlatból, hisz a szabadjeggyel utazók a beszállítás végén kerülnek sorra. Így aztán békésen araszolunk kifelé a gyorsforgalmin. Zenét hallgatunk – persze a fiúk kedvenceit és az utazási lázban röpködnek a vidám, alkalmanként saját magunkat kifigurázó, morbid poénok. Élvezzük, hogy fut velünk az autó a repülőtér felé és megint utazunk. Az, hogy felférünk –e a gépre mindig kérdéses. Most is a szabad üléshelyekhez igazodva választottam időpontot — de azért mégis…! Akkor biztos az utazás, ha kezünkben a beszállókártya! Valami különleges, izgalmas játék utolsónak felszállni a gépre — amikor már mindenki elhelyezkedett, esetleg a hajtóműveket is beindították.
A Három közül az Első már nem velünk, hanem a párjával utazik, de a Második és a Harmadik még vidáman csatlakozik hozzánk az ajándék repülőútra. Beállunk békésen a reptéri belső parkolóba, a Második még az autó szőnyegét is kirázza, gondosan vacakol a kocsival, mintha szándékosan húzná az időt. Apjuk, a Harmadik és én egyre türelmetlenebbül nézzük… No, menjünk már!
A négy kézipoggyásszal — amivel rendszeresen utaztunk, hisz nem kizárt, hogy csak az utolsó pillanatban kapunk helyet — végre libasorban belépünk a hallba. Sikerült, tényleg utolsók lettünk. A pultnál már egy utas sem várakozik, kolleganőm pedig nevet…
— Azt hittem már sohasem jöttök! Van hely, el tudtok menni!
Repülőjegy, beszállókártya, útlevél ellenőrzés, biztonsági ellenőrzés és máris a tranzit. Tizenöt perccel indulás előtt indul el velünk a reptéri busz.
Nézem a repülőgépet… — BOING 767-200ER, ezidőtájt a legnagyobb Malév gép, 185 utas fér el rajta. — Ezen fogunk most kilenc-tíz órát eltölteni, hét órával előbbre menni az időben — és landolunk majd egy sohasem látott világban, hisz az már Ázsia. Ülőhelyeinket kettesével kaptuk és persze nem egymás mellé. Nem probléma, régóta ismerős stuvik köszöntöttek a fedélzeten.
— Szia, utaztok?
— Igen…, majd kérdezek, ha ráértek, jó? — kutattam a tekintetüket.
— OK, persze! — jött a mosolygós válasz. Kíváncsi vagyok a thaiföldi tapasztalataikra, ők már többször voltak ebben az egzotikus ázsiai országban. Ilyenkor mindig irigylem őket… Hej, hogy miért nem lettem én stuvi? Köszönt be megint, soha el nem múló vágyam a repülés iránt. Milyen jó is ez a települős járat! Minden héten egyszer megy, és a személyzet egy hétig kint marad, hisz a hivatalos munkaidejük letelik a hosszú repülőút alatt, a gépet pedig az előző heti járat kipihent személyzete hozza vissza.
Alighogy elhelyezzük poggyászainkat a fejünk fölött, máris gurul a gép, felhangzik a szokásos üdvözlő és tájékoztató szöveg, övek becsatolva, székek egyenesen — a személyzet is elfoglalja helyét. A gép belső világítását lejjebb veszik, és már dübörögnek is az erős hajtóművek a kifutón, egyre sebesebben, egyre sebesebben — szinte belepréselődünk már az ülésbe, mikor egyszer csak érezzük, megkönnyebbül a gép, emelkedünk. Keressük egymás tekintetét! Elindultunk! Alul még a kedves, otthonos Ferihegy 1 villan fel, majd az erdő, aztán magasan már csak a fények. Látszik a gyönyörű Budapest — tiszta, szép, fényes így éjjel a magasból. Kivehető a Duna kanyarulata, rajta a hidak, a távolban világító lakótelepek, az M7 –es és az M1 –es autópálya is. Kanyarodunk, emelkedünk, kicsit zúg a fejem — de élvezem —, egyre magasabbra és végül már nem látszanak a fények, a felhők fölött vagyunk. Tízezer méterig meg sem állunk, hisz a gép utazómagassága tizenegyezer méter.
Milyen valószerűtlen ez az ember által tervezett csoda. Fenn a felhők felett, magasan, biztonságban, bízva a kapitány és személyzete szakértelmében, a földi irányítókban és a térben — abban, hogy enged minket ezen a légifolyosón célba érni. Enged ezzel a hatalmas tömegű géppel, a 11 főnyi személyzettel és a közel száznyolcvan főnyi utastársunkkal együtt a tervezett úton repülni. Itt ülünk, körülöttünk kellemes meleg, kényelmes bőrülések, fejhallgató a rádiónak, televíziónak és engedhetjük, hogy a légi utaskísérők kényeztessenek az úton. Ők pedig már mozdulnak is, sok az utas főétkezést kell felszolgálniuk, aztán érkezés előtt a reggelit. Frissek, mosolyognak — ahogy illik — és lassan kezdik az italos kocsik húzását-vonását az ülőhelyek között – ami nem is olyan könnyű feladat ezért aztán jó, hogy van egy fiatal légi utaskísérő fiú közöttük. Érdeklődnek milyen italt tölthetnek. Mosolygós arcuk, kedvességük megnyugtató hangulatot áraszt szét a repülőgépen.
Lassan megindul az élet. Néhány utas már felkel, mozog, van, aki a pilótafülke felé nézelődik. Szeretne az út során oda bejutni, hogy lányának, fiának megmutassa a kabint a benne ülő kapitánnyal és a másodpilótával, akikkel esetleg pár mondatot is válthatnak. Elhúzzák a business utasokat elválasztó függönyt, hisz őket emelt szintű kiszolgálás illeti meg. Itallapról választható aperitif és kísérő italok, étlapról a menü, porcelán étkészlet és a műanyag evőeszköz helyett rozsdamentes formatervezett evőeszköz — különleges figyelmesség —, ők megfizették a magasabb színvonalú ellátást.
A televíziók képernyői lenyílnak az ülések fölött, a nagyobbak is kiemelkednek középen és jól látható az útvonal, alattunk a Föld! Néha megjelenik, hogy hány óra van az induló és az érkező állomáson, hány kilométert tettünk meg és mennyi van még hátra, milyen időjárás várható érkezéskor és a repülési magasság is. Az ülés előtti kis tasakban elhelyezett Horizon magazinban a műsor, hogy ezen a járaton milyen filmet nézhetünk majd. Felkészülünk a hosszú útra.
Meleg ételt szolgálnak fel — magyaros pörkölt, galuskával, uborkával; kis rétes előrecsomagolva, italok és mindez éjjel kettő-három óra között, szokatlan időben —, keveset eszünk, majd kényelmesen elhelyezkedünk.
Olvasom az útikönyvet, néha felnézek, megbeszéljük. Nézem a képernyőn a kis mozgó repülőt — épp a Tibeti-fennsík fölött haladunk. Már világosodik. Figyelem a stuvikat, és amikor már kicsit pihentek, hátramegyek. Ellátnak jó tanácsokkal, megbeszéljük, hogy este biztos találkozunk — hisz közel lesz a szálláshelyünk. Ilyenkor ők sem tudnak aludni, nagy az időeltolódás. Még nyugodt vagyok, megvan a hotel címe, előre megkérdeztem hol tudunk felszállni a buszra és hol kell leszállni. A térképen minden olyan egyszerűnek látszik. Visszaülök. Párom, fiaim viccelődnek, nevetgélünk, majd elcsöndesedünk.
Arra ébredek, hogy egy meleg damaszt kendőt tart elém a stuvi. Mosolyog…
— Elaludtál? Ébresztő! Lassan hozzuk a reggelit! Töröld meg az arcod, jól fog esni!
Megköszönöm, aztán nézem az órám, 6:10 otthoni idő szerint. Akkor hogy is van: plusz hét óra az Bangkokban 13:10, tehát körülbelül két és fél óra múlva megérkezünk. Tényleg jól esik a forróra gőzölt kendővel megtörölni az arcom. Kicsit összeugrik a gyomrom, nézem a családom — vajon ők nem izgulnak? Egyelőre csak a hosszú úttól bágyadt az arcuk, izgalomnak semmi nyoma. Elfogyasszuk a könnyű reggelit, üdítőt, kávét kérünk mind a négyen, kicsit mozgunk, és lassan érezzük azt a bizonyos nyomást a fülünkben – hosszan ereszkedünk lefelé. A szokásos cukorkát, kis csokit is elfogadjuk, mindenki a saját jól bevált módszerével próbálkozik —, nagyon nagy a légnyomás.
A felhők alá ereszkedünk, föld-föld, hegyek mindenütt, aztán megpillantjuk a hatalmas várost. Házak, házak, hatalmas kanyargó autóutak, szürkeség, betondzsungel, semmi zöld! Föntről nem látszik – gondolom. Bemondva a helyi időt és hőmérsékletet — üdvözölve bennünket Bangkok repülőterén —, búcsúzik a kapitány és személyzete. Becsatoljuk a biztonsági öveket, egyenesre állítjuk az üléseket és már érezzük is, közel a föld. Leszálláskor mindig úgy érzem, hogy szinte megáll a levegőben a gép, pedig igen nagy gyorsasággal közelíti meg a leszálló pályát. Lesünk kifelé, már látjuk a hatalmas repülőteret, a kifutópálya fölött vagyunk és egyszer csak finom zökkenéssel leteszi a pilóta a gépet. Nagy sebességgel, majd egyre lassuló gurulással a repülőtér épülete elé állunk. Megérkeztünk.
Jólesően nyújtózkodunk, alig várjuk, hogy elhagyhassuk a repülőgépet. Az ajtók nyitásakor beáramló forró levegő elterjed a repülőgép belsejében. Hiába érkeztünk utas hídra és gyalogolunk már jó ideje kézipoggyászunkkal az épületen belül a kanyargó folyosókon — érezzük a furcsa, sohasem látott város szmogos, párás szokatlan illatát.
Hatalmas tranzitba érkezünk — a thai-bemondó furcsa angol kiejtését alig értjük, ezért aztán nagyon hegyezzük füleinket. Néha egymásra nézünk…, értetlenül lesve a számunkra ismeretlen betűkkel írt eligazító táblákat, üzletek feliratait és megdöbbenve a hatalmas Don Muang repülőtér forgalmán. Lassan tájékozódva indulunk el, lefelé a lépcsősoron, egy pillanatra még meglátjuk a Malév-gép személyzetét, ahogy bőröndjeikkel egy csoportba verődve, várakoznak. Milyen jó is lenne hozzájuk csapódni! A gondolat azonban vágy marad! A személyzetért külön busz érkezik, hogy munkájuk végeztén, szokásos szálláshelyükön mielőbb pihenőre térhessenek. Nekünk más utunk lesz — az előre megtervezett és a térképen jól látható út — egy másik busszal, ami az érkező oldal elől indul. Tehát csomagok kézbe, indulás…
(folyt. köv.)
Legutóbbi módosítás: 2011.11.11. @ 12:18 :: Király Valéria