Felemel minket fátyolán az ég…
Merjük suttogni
Vajon mi lelt, amiért így örülök,
lök ez az érzés, mint rossz kölök
dörmögök, ürességem törölje
örökre,
helyette
ketten lassú csókban egyesüljünk,
üljünk némán, kezeink egybeégnek,
égnek, földnek, víznek feleseljünk;
felemel minket fátyolán a lég-
rég tudjuk már mire kész e vágy,
lágy, édes szerelemnek messzesége,
vége-nincs immár, hisz a kéj láza
rázza testünk csupasz végz?déseit.
Ne itt- de mégis, most… itt haljunk!
Ajkunk
lehelje,
merje suttogni: létünkben villan,
illan, tovalebben pár cseppnyi szép,
kép ez, léttel festett reménység.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Rosmann László
