A mellékelt fotográfiának születésnapja van. 1956. október 30-án készült Budapesten, a VIII. kerületben, a Práter utca és a Futó utca sarkán. A képen látható hadieszközök – remélem nem tévedek – 85 mm-es páncéltörő lövegek. A jobbra, az előtérben álló épület a Práter u. 28-as számú ház, itt laktunk annak idején. A fotó elkattanásának pillanatában én 1 éves és 8 napos vagyok, éppen az itt látható ház pincéjének óvóhelyén tartózkodom anyámmal, valamint a ház szinte valamennyi lakójával. Az utcán látható törmelék részben a mi erkélyünk maradéka – lakásunk előző nap kapott belövést. Már nem látható – mert fölcsipegették az arrajárók – de két-háromezer könyvünk is az utcára hullott, a törmelékkel együtt.
Szóval a pincében tartózkodom éppen, s kis szervezetem épp valamely másik csatát vív; a családi emlékezet szerint október 27-én betegedtem meg, lázam 40 fok fölé szökött – mint később kiderült Heine-Medin bénulást (gyermekbénulás, paralízis) kaptam. Nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem, hogy ez volt az egyetlen dolog, amihez a kommunista érában ingyen hozzájutottam.
Orvostörténeti tény, hogy ez idő tájt két budapesti kórházban hozzáférhető volt már a szérum. Oltották is a kiválasztottak gyerekeit. Ez a két kórház a Kútvölgyi és a Szabolcs utcai volt. Az elsőben csak a komcsik gyerekeit látták el, s a másikba sem jutott be az átlagpolgár gyereke. Ennek az intézménynek a becenevét inkább elhallgatom – úgyis tudja mindenki.
1956 nyarán és őszén a Heine-Medin vírus járványszerű méretekben támadt az országra, több ezer – más számok szerint – néhány tízezer kis áldozatot hagyott maga után. A fotográfia elkészültének pillanatában apám – és más, mintegy kétszáz ember – éppen a Kútvölgyi úti kórház előtt tartózkodik, ahol a genfi egyezményre, az európai normákra és egyéb hiábavalóságokra hivatkozva követeli, hogy szérumhoz jusson.
Ez a kétségbeesett és arcpirítóan magától értetődő követelés hamvába holt kísérlet marad, a kórház kapui nem és nem nyílnak meg, segítség nem érkezik.
Megboldogult anyámnak, talán egy 1959-es mondatsora kívánkozik még – okvetlenül, kihúzhatatlanul és elhallgathatatlanul e kép alá – örök mementóként:
„Meddig tarthat még? Hát sosem lesz vége? Sosem lesz vége? Mit akartok még, ti nyomorult komcsik? Az életünket, az egészségünket, a jövőnket már elvettétek. Még az álmainkat is akarjátok? Legyetek átkozottak minden fattyatokban és azok minden dögletes porontyában hetedíziglen!’
Legutóbbi módosítás: 2011.10.29. @ 11:26 :: Rossner Roberto
