Zengő : Csokor 4.

Nyomtatás

Háború

Thököly Vajk, 2011. szeptember 7., szerda, 09:37

csend

ím f? sem mozdul

a szemhéj sem

csak indulat tolong

lüktet bent mélyen

minden parancs

fészke az agy

a test csak katona

tegyél még rá

csapkodd ajtóm

fújd füstöd arcomra

idegszálakon futó

magasfeszültség

képzett fájdalom

rágott kéreg a lélek

keser? bántalom

körös-körül fegyverek

csont ököl

zöld üvegnyak

egy száj

halk hangos mindegy

ha szavakkal bántanak

Foncsor nélkül

Bakkné Szentesi Csilla, 2011. szeptember 7., szerda, 16:01

szemednek nyíltam
és  szemedben lettem
elfojtott igazság

voltam
íriszre cseppent fény
hasító lézernyaláb
belé forrtam retinád
minden szegletébe

de pálcák és csapok között
félresiklott kezem
m?hiba
mégsem büntethetsz
– hiába óvtalak
te elmoccantál –

most
vakon keresel
nálam menedéket
de szememb?l a fény(ed)
(hozzád) vissza nem talál

Madonna

Rózsa Ibolya, 2011. szeptember 10., szombat, 14:12

Bánat-ablakodból csorgó,
leperg? könny 
– ó, Madonna! –
orcád mossa
leguruló gyöngy.
Imád ölel, ringat, 
mint halk muzsika, mely
duruzsol öreg hangszerb?l.
Védelmezz, óvj,
hogy szerethessünk
mindannyiszor, ha
bánat ér,
ha szélvész tép,
ha zivatar paskol,
ha reng a föld,
ha orom-magasból
alázuhanunk,
adj er?t,
reményt,
hisz te vagy
a megbocsátó
örök jóság,
harmatos szirom,
álom s valóság,
lélek-?rz?.
Mennyei boldogság
záporozzon ránk
– ó, Madonna! –
s legyen örök, mint 
hálánk.

Libere

Nagy Horváth Ilona, 2011. szeptember 7., szerda, 18:30

Nincs haza,

   szemeimb?l nem lettek

csillagok,

   egyszer? vak vagyok,

nem nézed, hova vezetsz.

Sose

hittél,

most talán,

hogy  így alszom el,

kopott rózsafüzérrel

ujjaim között,

s egyebem sincs,

mint tüd?mben

ez a kevés leveg?,

s a párnámra terült

néhány gondolat.

Elfogyott utakon,

összed?lt házak tövén

állsz árván velem,

ismer?s-idegenül.

Ha most találnál…

Fekvésem póztalan,

egyszer?,

így hever körülöttem minden,

mozdulatlan,

süketen és vakon.

Néha úgy gondolom,

kinyújthatnám a kezem,

aztán csak maradok,

viharaim nem dúlnak csendet.

Túlélni kell,

holnapot lökni tovább,

és zoktalan t?rni,

ha bántanak.

Már nem hiszem,

hogy átok volnék,

hisz az emberölt?n

épp csak átosontam,

s ha kiabáltam volna,

semmim semmire

volt elég,

s végül nem nyújtotta

értem senki

a kezét.

Te sem.

Az id? megszokott,

elmúlok,

akár a félelem.

Játszom,

álmomban szélnek

feszülök,

bár arcom tán soha se volt,

ki fekszik itt…

Botcsinálta rejtély,

látszom az els? szó mögött,

és mégis:

magam sem ismerem,

mondd, ki fekszik itt

téged szólongatva,

nekem nem adtál

nevet,

Istenem.

 Lacrima

Marthi Anna, 2011. szeptember 7., szerda, 11:22

Felh? ablakából

kinéz a fény.

Felsebzi

a lélekereket.

Szárnyak röptével
földet érnek

a szemben,

ismét alkonyt hasítnak, 
s hajnalt bontanak

az angyalok.

Napsugárral bélelik

forrásod tövét,

forralnak könnyíz? vért,

leplezetlen tisztulsz, tudatod ébred.

Tengeráradattá érlelik benned

egek feleslegét.