Bakkné Szentesi Csilla : Halkuló Id?

http://youtu.be/UWCnv3vE5N8

 

Az utca éled, mintha soha nem is félne – mintha soha nem is félne — ezzel a soha szóval a múltba mész vissza, ezért nekem nem jön ki jelen id?vel

az elmúlástól, hozzá ugyan mikor tér be, — ez  a hozzá ugyan mikor tér be — annyira különálló gondolat — bár hangulatában kapcsolódik az el?z?höz, de mégis olyan „árva rész” —
pedig sz?kül a nap, ronggyá hasadozik fénye, — hagyd el ezt a zik-et — hasad fénye —
halkul a dal, egyre messzebb ring zenéje.
Minden arcnak nyílik valahol egy ablak
jó-reggeltre, végül isten-nyugosztaljra.
Nyújtózkodik, Világot nyit ma is a reggel,
sötétséget oszlat mire a Nap felkel.
Körbeszegi, dúsan csipkézi a szélén,
közepébe hímzi százszín? szépségét.
Míg tart a fonál kedvét semmi nem veszejti,
 – dolga végeztével másnapig felejti.-
De belefájul már a mozdulatlan tájba — belefájul? — belefájdul — nem kell a már —
az ?szbe fordult sejtek színek kavalkádja,
és úgy teríti a hó szememre a fátylat,
hogy észrevétlen vakul öröm és a bánat. – nem kell a bánat el?tti nével? —
Ritkul a vágy bennem a teljes egészre,
örülök, ha maradt egy kevéske része.
Ha rebbenésnyit érint már attól is félek,
szikrát olthat szele a lesk?d? sötétnek. – lesk?d?— ( én még nem hallottam ) –leskel?d?
Bár dobbanásnyit éled, lélegzik a dallam,
az Id? könyörtelen, leinti, mint karnagy.

Az ablakon át t?lem szökik ma az ének,
ám holnap megint másnak halkul el az élet.

Legutóbb szerkesztette - Bakkné Szentesi Csilla
Szerző Bakkné Szentesi Csilla 299 Írás
Retus nélkül (részlet) az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. a fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre. a vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. tüzét alig érzem. elfordulnak a mosolygó tekintetek.