Szeibert Éva : Fasirató

*

Víz tükrén látom görcsös törzsed,

levél se zizzen lombjaid alatt.

Halottan állsz, a szél sem tör meg,

ágaidon egy fészek se maradt.

 

Víz tükrét bámulod kihunyt szemeddel,

itt állsz sudáran, gondnak-bajnak,

nem fogsz fel semmit halott eszeddel,

a fák mint az emberek, élnek-halnak.

 

Görcseidet fejsze vágta szét,

ház oldalában darabjaidra hullva,

létednek régen elvették eszét,

télig merengsz, gondolva a múltra.

 

Eljő a tél, fonott kosárba szednek,

és bevisznek a kandalló elé,

fázós kezek majd a tűzbe vetnek,

s elindulhatsz a végtelen felé.

 

Kigyúlt a tűz, elhamvad a test,

meleg szobában szárnyal már a lélek,

a fény a falra árnyékokat fest,

s ingó árnyakban újra-újra éled.

 

Ne sírj kérlek, ha halott fát látnál!

Gondolj csak azokra a boldog időkre,

emlékszel, hogy régen a nagy Tisza-gátnál,

lombja alá ültél hűsölni egy kőre?

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?