Boér Péter Pál : Imádság

Nyomtatás

Botorkán, zavart szemekkel,
Az úttól testben megtörötten,
Tehetetlenül rogyok le mester,
Fényed el?tt parányi lettem.
Jártomban szakadékok nyílnak,
Az égalj sötétbe öltözik,
Térden csúszva téged kutatlak
Atyám, utamon irányíts!

Vágyaktól ég? mellkasomban
Az áskáló kísértést érzem,
Felkavarja forrásomat
Amib?l szomját oltja lelkem.
Világuk hullámából tépj ki,
És a te bölcs tanításoddal,
Az örök múltba hulltak felé,
Uram, igazítsd látásomat.

Elmém el?tt a titkot fedd fel,
És csodálatos szabályát,
Karjaimba ültesd el végleg,
Szeretet s gy?lölet hatalmát.
Hozd meg a fényt, éneket is adj,
És igaz szerelemnek módját,
Agyonfáradt szemhéjaimnak
Áraszd a nyári nap sugarát.

Ã?°zd el kételyeim végképp,
Hangjukat örökre szorítsd ki,
És más szíveknek keservén
Taníts meg engem is ríni.
Nem örök zsákmánylétemen,
Kínok és sorsok mestere,
De egy világ fájdalmát kérem,
Sírjanak a könnyeimbe.

Add összes búját minden kínnak,
Annyi gyógyíthatatlan vágyét,
Vihart, miben gyötr?nek, s rínak
Századok ?srégi rabjai.
Tehert?l meggörbített vállal,
Rég árnyba alázottak nyögnek…
Félve remeg? fájdalmukat
Szívembe általad ereszd be.

Vess vihart a lelkembe is,
Érezzem, ahogyan szabadulna,
Rájuk zúdul sok keser?ség
Az elborzasztó hurkokba;
Mint lángoló égboltok alatt,
Kék villámok zománcos tánca,
Bronz hangját megalvaszd:
Szenvedéseink magasztjára.

Octavian Goga

RugÃ?Æ?ciune

RÃ?Æ?tÃ?Æ?citor, cu ochii tulburi,
Cu trupul istovit de cale,
Eu cad neputincios, stÃ?Æ?pâne,
În faÃ?£a strÃ?Æ?lucirii tale.
În drum mi se desfac prÃ?Æ?pÃ?Æ?stii,
Ã?ži-n negurÃ?Æ? se-mbracÃ?Æ? zarea,
Eu în genunchi spre tine caut:
PÃ?Æ?rinte,-orânduie-mi cÃ?Æ?rarea!

În pieptul zbuciumat de doruri
Eu simt ispitele cum sapÃ?Æ?,
Cum vor sÃ?Æ?-mi tulbure izvorul
Din care sufletul s-adapÃ?Æ?.
Din valul lumii lor mÃ?Æ? smulge
Ã?ži cu povaÃ?£a ta-nÃ?£eleaptÃ?Æ?,
În veci spre cei rÃ?Æ?maÃ?Ÿi în urmÃ?Æ?,
Tu, Doamne, vÃ?Æ?zul meu îndreaptÃ?Æ?.

DezleagÃ?Æ? minÃ?£ii mele taina
�ži legea farmecelor firii,
SÃ?Æ?deÃ?Ÿte-n braÃ?£ul meu de-a pururi
TÃ?Æ?ria urii Ã?Ÿi-a iubirii.
DÃ?Æ?-mi cântecul Ã?Ÿi dÃ?Æ?-mi lumina
Ã?ži zvonul firii-ndrÃ?Æ?gostite,
DÃ?Æ?-i raza soarelui de varÃ?Æ?
Pleoapei mele ostenite.

AlungÃ?Æ? patimile mele,
Pe veci strigarea lor o frânge,
�ži de durerea altor inimi
ÎnvaÃ?£Ã?Æ?-mÃ?Æ? pe mine-a plânge.
Nu rostul meu, de-a pururi pradÃ?Æ?
Ursitei ma�Ÿtere �Ÿi rele,
Ci jalea unei lumi, pÃ?Æ?rinte,
SÃ?Æ? plângÃ?Æ?-n lacrimile mele.

DÃ?Æ?-mi tot amarul, toatÃ?Æ? truda
Atâtor doruri fÃ?Æ?rÃ?Æ? leacuri,
DÃ?Æ?-mi viforul în care urlÃ?Æ?
�ži gem robiile de veacuri.
De mult gem umiliÃ?£ii-n umbrÃ?Æ?,
Cu umeri gârbovi de povarÃ?Æ?…
Durerea lor înfricoÃ?ŸatÃ?Æ?
În inimÃ?Æ? tu mi-o coboarÃ?Æ?.

În suflet seamÃ?Æ?nÃ?Æ?-mi furtunÃ?Æ?,
SÃ?Æ?-l simt în matca-i cum se zbate,
Cum tot amarul se revarsÃ?Æ?
Pe strunele înfiorate;
Ã?ži cum sub bolta lui aprinsÃ?Æ?,
În smalÃ?£ de fulgere albastre,
ÎncheagÃ?Æ?-Ã?Ÿi glasul de aramÃ?Æ?:
Cântarea pÃ?Æ?timirii noastre.